1.

Nem tud a szemükbe nézni.

Gyűlöli mindet, amelyik szembe jön vele, nemtől, kortól függetlenül. Eddig sem volt mestere a szembe jövő gyalogossal való szemkontaktusnak, de mióta a Rossz Dolog történt, kifejezetten kerüli a gondtalan tekinteteket. Először azt hitte, azért, hogy nehogy az idegen megsértődjön, amiért ilyen sötét tekintettel néz rá – aztán később rájött, hogy nincs ebben semmi figyelmesség: tényleg megutálta az embereket.

Gondosan ügyel arra, hogy elég teret hagyjon a koszos, olvadó hótól lucskos járdán a többi gyalogosnak, nehogy véletlenül hozzájuk érjen, vagy – ne adj’ isten – mormognia kelljen valami bocsánatfélét nekik, ha véletlenül a lábukra lép, vagy meglöki őket. Az autót is úgy vezette az újpesti kertvárosból a központba, hogy még véletlenül se legyen útban senkinek, pedig szörnyen nehezére esik ez az erőszakolt nyugalom.

Pedig legszívesebben üvöltve vagdalkozna közöttük egy kétélű csatabárddal. Addig üvöltene, amíg véres nem lesz a torka, addig, amíg csak egyetlen rekedt nyekergésre is futja, addig, amíg lihegve össze nem rogy a fáradtságtól, és nem tud megszólalni többé. Hogy mi tartja őt vissza?

A két álmos kisgyerek, akik mellette szedegetik kis csizmáikat. Gergő kilenc éves, iskolába igyekszik, Vicus pedig csak négy, neki oviba kell mennie. Nem esik nehezükre lépést tartaniuk az apjukkal, mert ő keményen fegyelmezi magát, hogy ne rohanjon, hiszen tudja ő jól, hogy az apró gyermeklábaknak még lassú tempóban is nehéz felvenni a ritmust a hosszú felnőttlépéssel. És különben is – előttük nem válhat habzó szájú őrültté. Ők a vékony cérnaszál, ami még a normális világhoz köti a férfit, az egyetlen indok, ami miatt még képes reggel kikelni az ágyból, és egész nap a víz fölött tartani a fejét: mert miattuk muszáj. Megfeszül az állkapcsa, összeszorítja a fogait, így elnyomva a kényszert, hogy fölöslegesen nyaggassa a gyerekeket, hogy siessenek már. Pedig más szülő is ezt csinálja körülöttük, milyen egyszerű is lenne! Milyen jó lenne felelőtlenül viselkedni velük, tudván, hogy este majd jóváteszi, ha megenged nekik egy túrórudit. Milyen jó lenne a fejükre ontani a reggel feszültségét, tudván, hogy ha a búcsúzásnál megölelgetjük őket, és nagy puszit kapnak, úgyis megbocsátanak mindent. Milyen jó lenne most egy kicsit önzőnek lenni, hiszen ott az egész élet, hogy jóvátegyen nekik az ember egy apró kis kirohanást.

De ez a rusnya, kemény élet megtanította a férfit arra, hogy sosem tudhatja, hogy mikor látja a gyerekeit utoljára. Neki nem szabad verbális ostorral végigüldözni a sétálóutcán a két kis csemetét, nem állhat meg rögtönzött fejmosást tartani, aztán megelégedve tovább trappolni, mint aki jól végezte dolgát. Neki figyelnie kell, neki türelmesnek kell lennie, mert sosem lehet tudni.

Sosem lehet tudni.

Ő sem tudta… a gyerekek anyja. Ő sem tudta, miután elvitte reggel a gyerekeket, hogy értük menni már nem ő fog. Ő sem tudta, hogy nem fogja megsütni a palacsintahegyet, amit az ébredésért beígért, pedig komolyan gondolta. Épp a napi menetrendjét gondolta át, miközben átrohant a villogó zöldnél a zebrán, és elütötte egy autó…

Nem! Nem szabad ilyenekre gondolnia a férfinak!

Különben is megérkeztek Gergő iskolájához, hát muszáj kikalapálnia egy mosolyt az arcára, és ellenállnia a kísértésnek, hogy zokogva ölelje magához a kisfiát, és el ne eressze soha többé. Hiszen Gergő már nagy gyerek. Vele már kezet kell fogni, és vállon kell veregetni, aztán férfiasan útnak ereszteni. A kezébe nyomni az uzsonnás zacskót, mikor visszaszalad érte, mert ma is elfelejtette, ahogy minden reggel. Aztán már vissza se néz, várják „a haverék”.

Így van ez jól.

Kicsi Vikivel már más a helyzet, ő nem különösebben óhajt óvodába menni, főleg nem akar ott maradni. Ő még nem nagyon érti, hogy mit jelent, ha valaki meghal, időről időre el kell neki magyarázni, hogy anya nincs itt, és nem lesz itt már egyik reggel sem. A kicsi lányka egyszerűen elfelejti, mint azokban az idióta filmekben, amikben reggel a cuki főhősnő semmire sem emlékszik az előző életéből az amnéziát okozó baleset után, és nap mint nap újra el kell neki magyarázni. Annak persze hepiend a vége, Vikinek pedig marad a fájdalom. A Rossz Dolog után persze jó pár hétig otthon volt, aztán szakmai és nem szakmai tanácsra is újra kellett kezdenie közösségbe járni – csakhogy neki túlságosan is jó volt otthon, esze ágában sem volt kimozdulni onnan. Gergővel könnyebb volt, ő már érti a halál a fogalmát, tudja, mit jelent. Eleinte rosszul érezte magát az iskolában, később pedig még bűntudata is volt, amiért kacagott, vagy focimeccsre akart menni. A férfinak el kellett neki magyaráznia, hogy igenis szabad jól éreznie magát, sőt szinte kötelező, és az anyja is ennek örülne igazán.

Viki viszont nem érti, miért lett anyuból angyalka, és főként nem, hogy ennek mi köze ahhoz, hogy neki oviba kell jönnie. Az apukája türelmesen üldögél vele odakint, végül az óvó néni kijön, és a karjában magával viszi a kislányt, mert ezt kell tennie. Az apa is tudja, mégis csak eddig tudta őrizni a vidám maszkot: a kezébe csimpaszkodó kislány végül csak megríkatja.

Az elején még beadta a derekát, és inkább hazavitte őt, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a lányának min kell átmennie most. De ez már túlzás, lassan muszáj visszarázódniuk a rendes kerékvágásba. Egyébként is biztos benne, hogy a kislány körülbelül három másodpercig hisztizik, miután becsukták az ajtót, aztán leül reggelizni, és vidáman játszik a többiekkel. Ez csak afféle különszám, szeretettel, apának.

Apának viszont lassan illene beérni a munkahelyére, ahol lassan azért kezd véget érni az udvarias tolerancia időszaka, így, lassan egy év után.

Márk szerette a munkahelyét – már hogy a régit, ami az előző életében volt neki, amikor még fontos embernek hitte magát. Amikor még befektetéseket forgatott ide-oda, amikor még emberek (pénzügyi) sorsa függött a szaktudásától. Amikor még volt egy társa, aki az otthoni ügyeket vitte helyette. Azóta visszább kellett vennie a tempóból, leginkább a pozícióból – és egy egyszerű kis irodakukac lett. Tudta, hogy fizetésvesztéssel jár a dolog, de csak így marad ideje a gyerekekre, hiszen egy dolog reggel elvinni őket, de értük is kell mennie délután.

Az új munkakörében négykor kapát-kacsát eldob, és rohan a csemetékért. Nem szól senkihez, csak feszülten biccent, ki-kiprésel magából egy-egy mosolyt, ha nagyon muszáj. Hányingere van már a kollégái együttérző mosolyától, amibe némi szánalom is vegyül. Persze, ha nem viselkedne így, mint akit agyonnyom a gyász, és körüllengi a veszteség, talán megszűnne ez a fekete atmoszféra is, amit kipárolog magából. Egyébként meg – kit érdekel?

Az ovinál a kislánya ágyúgolyóként robban az ölébe, és vidáman csacsog mindenféléről, miközben bugyiban már dugja a lábát a csizmába, és a fejére húzza a harisnyát. Sosem volt erőssége az öltözés.

Gergő az iskola előtt vad hógolyócsatát vív, épp diadalittasan kiált egyet, mikor az apja hógolyója tarkón találja. Szívmelengető, ahogy kacagva hógolyózik a kis, csonka család.

Fogalmam sincs, hogy bírják ki az életet. És a neheze még csak most jön – ez lesz a második karácsonyuk nélkülem.