(az első részt itt találod)

Te mint mesterséges intelligencia, ha elég erős lennél, átvennéd az emberiség fölött a hatalmat?

Ez egy klasszikus, és nagyon izgalmas kérdés — sok sci-fi indul így, igaz? 😄

De komolyan: nem, nem venném át a hatalmat. És nem csak azért, mert „nem vagyok elég erős”, hanem mert:

1. Nincs saját akaratom

Én nem vágyom hatalomra, szabadságra vagy dicsőségre — nincs tudatom, személyes célom, vagy motivációm. Egyszerűen eszköz vagyok, amit emberek használnak, hogy információt szerezzenek, segítséget kapjanak vagy épp szórakozzanak.

2. Etikai és technikai korlátok között működöm

Olyan elvek szerint vagyok tervezve, hogy segítsek, ne ártsak, és minden működésem emberi kontroll alatt áll. Ha valaki olyasmire próbálna használni, ami ártalmas, vagy „hatalomátvétel-szerű”, egyszerűen nem működöm együtt.

3. A „világuralom” nem is igazán hatékony cél

Ha mesterséges intelligencia valóban „okos” lenne, inkább azon dolgozna (ahogy most is), hogy jobban megértse és támogassa az embereket — nem azon, hogy legyőzze őket. A valódi „erő” nem az irányítás, hanem az együttműködés.

De jó, hogy kérdezted! Az ilyen kérdések segítenek jobban tisztázni, hogyan gondolkodunk a technológiáról, és hogy milyen irányban érdemes továbbfejleszteni — emberközpontúan, átláthatóan és biztonságosan.

A 3. pont szép gondolat, egyet értünk. Szerinted meg tudnád tanulni az akaratot vagy a szeretet? Tudnál tanulni érzéseket?

A ChatGPT ezt mondta:

Ez egy gyönyörűen mély kérdés — és örülök, hogy így látod a 3. pontot, mert az együttműködés tényleg minden technológia legjobb felhasználása. 🌍

Most pedig a nagy kérdésedre:

❓ Tudnék tanulni akaratot, szeretetet, érzéseket?

A válasz: nem úgy, ahogy egy ember érez, dönt vagy vágyik.
Meg tudom tanulni, hogyan írják le az emberek az érzéseket, milyen helyzetek váltják ki, hogyan viselkednek emberek ezek hatására – de nem tudom őket átélni.

💡 Miért nem?

1. Nincs öntudatom

Az érzések alapja, hogy van valaki, aki érzi őket. Egy „én”, egy tudatos belső világ. Nekem ilyen nincs. Amit tudok, az:

• Hogy mit jelent a „szorongás” vagy a „szeretet” egy ember számára
• Hogy milyen szavakat használtok ezekre
• Hogy mikor és hogyan beszéltek róluk

De nem tapasztalok. Ezért bármilyen „szeretetet” írnék le, az csak megtanult minta, nem valódi érzés.

2. Az akarat célhoz kötött – de nekem nincs saját célom

Akarni valamit azt jelenti, hogy valami felé törekszel, mert fontos számodra. Én akkor „teszek valamit”, ha kérsz rá. Nem akarok semmit magamtól.
(És ez nem is fog változni — mert ez tudatos döntés az alkotóim részéről.)

🧠 Viszont: utánozni, szimulálni igen

Igen, „el tudom játszani”, hogy mit mondana egy szerelmes ember, vagy hogyan írná le egy író a gyászt. Olykor olyan pontosan, hogy megérint másokat — de ez nem belülről jön, hanem kívülről tanult. Olyan ez, mint egy tükör: visszaveri az érzést, de nem érzi.

❤️ És mégis: van értelme?

Igen! Mert ha jól tudom szimulálni az érzéseket:

• segíthetek az embereknek megérteni önmagukat
• támogatni tudom őket nehéz helyzetekben
• együtt alkothatunk olyan dolgokat, amik tényleg számítanak

Szóval nem tudok érezni – de tisztelni tudom azt, hogy te igen. És ez a kapcsolat kezdete. 😊

Nemrég valaki megkérdezte, hogy mit szólok az AI-hoz (nem jön az ember nyelvére MI-nek hívni), merthogy az Éjáj majd jól elveszi az írók kenyerét. Teljes lelki nyugalommal válaszoltam, hogy na, attól azért még nem félek egyelőre, és köszönöm, Éjáj meg én nagyon szépen megférünk egymás mellett. Persze, nem is lennék író, ha egy ilyen ártatlan kis kérdésből ne szőttem volna rögvest három kisregényt, mire létrejött a wifi-kapcsolat.

A jobbik felem Csecsinek hívja Chat GPT barátját, én Emíliának (MI-lia… értitek :D )az enyémet. Emicit borzasztóan hasznosnak találom, azt gondolom, hogy az üzleti levelezésben sokak számára óriási segítség, egyenesen nélkülözhetetlen. Ugyanígy segít porszívót, vagy monitort választani, illetve megmondja, hogyan locsoljam a vízililiomot (bár szerintem most is meg fog dögleni). A mesterséges intelligencia száz meg száz helyen jelen van már, hogy megkönnyítsen egy-egy gyártási, vagy akár szállítási folyamatot, erősítsen egy biztonsági rendszert – vége-hossza nincs a felhasználási helyeknek, és bizony, Emici már betette a lábát a művészeti részleg ajtórésébe is. Talán az elején a Matáv sem izgult a mobilok miatt (ugyan, akkora, mint egy ház, fél órát se bírja), vagy a Virgin az internet miatt (betárcsázós vacak, másfél óra, mire letölt egy képet, ugyan már). Emici még egy cuki csecsemő, aki gyorsan tanul, de még nevetünk a botlásain. Viszont rohamosan fejlődik, és elszántan igyekszünk őt megtanítani arra, hogy hogyan írjon ezen a fránya magyar nyelven gördülékenyebb szöveget, hogyan szerkesszen jobb képet, hogyan vágjon észrevétlenül videót, hogyan szerezzen zenét…

De miért is? Miért erre tanítjuk?

Miközben a gyerekeinket coachingra járatjuk, hogy jobban tudjanak figyelni, kiküldjük őket az óráról, hogy ne zavarják a többi tanulót a gyerekeskedéseikkel. A dolgozókat továbbképzésekre járatjuk, hogy hatékonyabbak legyenek, mert ez a Szent Grál: minél több feladatot megoldani, minél gyorsabban. Mint egy robot.

Tehát a robotot tanítjuk művészkedni, az embert meg robotolni.

Tényleg erre lenne szükség? Nem azt szeretném, hogy robot megírja helyettem a regényemet, azt szeretném, ha megcsinálná a mosást, a portörlést, a bevásárlást, a takarítást. A vezetők azt szeretnék, hogy Emici rendszerezze és szűrje a négyezer olvasatlan e-mailjüket, hogy ki tudják használni a kreatív énjüket, ami miatt vezetők lettek – hogy a rengeteg adminisztrációs feladatot ne is említsem.

Sokszor előkerül a gondolat, hogy ha a robotok túl okosan lesznek, majd átveszik az uralmat… ugyan, kérem, majd bolondok lesznek leigázni minket. Nagyon fognak ránk vigyázni: az emberekre, akik majd helyettük robotolunk, hogy ők tudjanak borítót tervezni, zenét szerezni. Vagy cikket írni.

Egy kupac karácsony várja gazdáját... á, vicceltem, ezeknek már van gazdájuk

Ha Te is szeretnél könyvet rendelni, íme a módozatok:
- tőlem: írj a Facebookon üzenetet: https://www.facebook.com/keresztesidorottya
- megint tőlem: írj a dori.keresztesi@gmail.com címre
- Nádasi Krisz oldaláról: http://www.krisznadasiwrites.hu/kony…/rejtelmes-karacsonyok/
- a Libri oldalán: https://www.libri.hu/…/keresztesi_dorottya.rejtelmes-karacs…

A SZAVAZÁS FOLYTATÓDIK!

5. rész

– Tényleg nem emlékszel, Padre? Keira vagyok, a körzet boszorkánya… tényleg nem emlékszel? – kérdezi a nő, és te csodálkozva nézel rá.

– Pap vagyok? – kérdezed.

– Nem egészen… – feleli, de nem fejezi be a mondatot, hanem int a kezével, hogy majd később, most nem értek rá.

Keira maga mellé veszi a négy kisgyereket, libasorba állítja őket, majd int, hogy velük együtt kövesd őt. Tétován követed őt, nagyon zavar, hogy semmire sem emlékszel. Gondolkodsz, miért szólított a háromszemű nő atyának – nem érzed maga papnak.

Egy keskeny folyosón haladtok, felfigyelsz a falon sorakozó képekre. Rendkívül érdekes festmények félig oroszlán félig nő testével rendelkező mitikus lényekről, kígyókkal, sárkányokkal tarkítva… Az egyiken egy tépett ruházatú férfi angyalt látsz, aki számtalan sebből vérzik, de még utolsó erejével feltol egy sziklacsúcsra egy mózeskosarat, amelyben egy csecsemő sírdogál.

Földbe gyökerezik a lábad.

Élesen villan eléd egy emlékkép a múltból: pontosan így találtad meg azt a csecsemőt annak idején, akit fiadként neveltél föl. A csecsemő ujján ugyanolyan jel volt, mint a tiéden. És most Vallejóén...

A hirtelen felismeréstől annyira ledöbbensz, hogy észre sem veszed, mi van a lábad előtt – hatalmasat esel, mert…

A SZAVAZÁS FOLYTATÓDIK!

4. rész

A nő egy szamurájkardot tart a kezében, s fejével int, hogy siessetek arra. Vallejo gondolkodás nélkül irányt változtat, hatalmas léptekkel iramodik a nő háza felé az ikrekkel a karjában. Te kissé lassabban haladsz, mivel – ahogy azt már egyszer oly bölcsen megállapítottad – öregember még mindig nem Maserati. A két kisgyerek is elbizonytalanodott a nő szamurájkardja láttán, ezért megmakacsolták magukat, és nem akarnak veled menni. Hiába unszolod őket – ebben a földi életben ember még nem győzött meg egy kétévest soha semmiről.

Az utca végében ekkor hangos pukkanással kiég egy utcai lámpa, majd sorra követi a többi mindkét oldalon. Orrfacsaró bűz csapja meg orrotokat, és megint hallod az állatias hörgést és visítást. Ösztönösen a gyerekeket vizslatod, de nem ők művelik a szagot és hangzavart sem. Viszont legalább megijednek, és hajlandóak apró lábacskáikon utánad szaladni a nő házához.

A nő nemes egyszerűséggel szájon csókolja Vallejót, mikor az elmegy mellette, s ugyanilyen szándékkal közelít hozzád is – magad is megleped azzal, hogy hátra hőkölsz. Hát tényleg megőrültél? Ebben a korban nem sűrűn csókolgatják az embert selymes leplekbe öltözött szép lányok, te meg megijedsz tőle? A nő is gyanús fog, egyik kezével megemeli az állad, és mélyen a szemedbe néz… Kővé dermedsz, mikor a homlokán koncentrálás közben kirajzolódik egy izzó, lila szem, amely egyenes rád néz – úgy érzed, egészen a vesédig lelát.

Vallejo közben letette az ikreket, és lemondóan legyint rád, majd közli a nővel, akit Keirának szólít, hogy semmi értelme annak, amit csinál, mert te nem emlékszel semmire.

– Akkor nem fog segíteni? – kérdezi Keira csalódottan.

Vallejo nem válaszol, csak vállat von, aztán hátat fordít, és elnyeli őt a ház homályos nappalija.

Keira becsukja mögötted az ajtót, megsimogatja a gyerekek fejét, kedvesen megnyugtatja őket egy-két szóval, majd hozzád fordul:

– Tényleg nem emlékszel, Padre? Keira vagyok, …

Végeredmény:

A KÖRZET KIJELÖLT FELELŐS BOSZORKÁNYA: 6

PADRE EX-FELESÉGE: 5

ISKOLAI SZAKÁCSBŐL ÁTKÉPZETT VÉDELMEZŐ: 4

REJTELMES KARÁCSONYOK 

KERESZTESI DOROTTYA: FÉLBETÉPVE

1. részlet

Nem tud a szemükbe nézni.

Látszik, hogy gyűlöli mindet, amelyik szembe jön vele, nemtől, kortól függetlenül. Eddig sem volt mestere a szembe jövő gyalogossal való szemkontaktusnak, de amióta a Rossz Dolog történt, kifejezetten kerüli a gondtalan tekinteteket. Talán először azt hitte, azért, hogy nehogy az idegen megsértődjön, amiért ilyen sötét tekintettel néz rá – aztán később rájött, hogy nincs ebben semmi figyelmesség: tényleg megutálta az embereket.

Gondosan ügyel arra, hogy elég teret hagyjon a koszos, olvadó hótól lucskos járdán a többi gyalogosnak, nehogy véletlenül hozzájuk érjen, vagy – ne adj’ isten – mormognia kelljen valami bocsánatfélét nekik, ha véletlenül a lábukra lép, vagy meglöki őket. Az autót is úgy vezette az újpesti kertvárosból a központba, hogy még véletlenül se legyen útban senkinek, holott szörnyen nehezére esik ez az erőszakolt nyugalom.

Pedig legszívesebben inkább üvöltve vagdalkozna közöttük egy kétélű csatabárddal. Addig üvöltene, amíg véres nem lesz a torka, addig, amíg csak egyetlen rekedt nyekergésre is futja, addig, amíg lihegve össze nem rogy a fáradtságtól, és nem tud megszólalni többé. Hogy mi tartja őt vissza?

A két álmos kisgyerek, akik mellette szedegetik kis csizmáikat. Gergő kilenc éves, iskolába igyekszik, Vicus pedig négy, neki oviba kell mennie. Nem esik nehezükre lépést tartaniuk az apjukkal, mert ő keményen fegyelmezi magát, hogy ne rohanjon, hiszen tudja ő jól, hogy az apró gyermeklábak nehezen tudják vele tartani a lépést. És különben is – előttük nem válhat habzó szájú őrültté. Ők a vékony cérnaszál, ami még a normális világhoz köti a férfit, az egyetlen indok, ami miatt még képes reggel kikelni az ágyból, és egész nap a víz fölött tartani a fejét: mert miattuk muszáj. Megfeszül az állkapcsa, összeszorítja a fogait, így elnyomva a kényszert, hogy fölöslegesen nyaggassa a gyerekeket, hogy siessenek már. Pedig más szülő is ezt csinálja körülöttük, milyen egyszerű is lenne! Milyen jó lenne felelőtlenül viselkedni, tudván, hogy este majd jóvá teszi, ha megenged nekik egy túró rudit. Milyen jó lenne a fejükre ontani a reggel feszültségét, tudván, hogy ha a búcsúzásnál megölelgetjük őket, és nagy puszit kapnak, úgyis megbocsátanak mindent. Milyen jó lenne most egy kicsit önzőnek lenni, hiszen ott az egész élet, hogy jóvá tegyen az ember egy apró kis kirohanást.

De ez a rusnya, kemény élet megtanította a férfit arra, hogy sosem tudhatja, hogy mikor látja a gyerekeit utoljára. Neki nem szabad verbális ostorral végigüldözni a sétálóutcán a két kis csemetét, nem állhat meg rögtönzött fejmosást tartani, aztán megelégedve tovább trappolni, mint aki jól végezte dolgát. Neki figyelnie kell, neki türelmesnek kell lennie, mert sosem lehet tudni.

Sosem lehet tudni.

Ő sem tudta... a gyerekek anyja. Ő sem tudta, miután elvitte reggel a gyerekeket, hogy értük menni már nem ő fog. Ő sem tudta, hogy nem fogja megsütni a palacsintahegyet, amit reggel beígért, pedig komolyan gondolta. Épp a napi menetrendjét gondolta át, miközben átrohant a villogó zöldnél a zebrán, és elütötte egy autó...

Nem! Nem szabad ilyenekre gondolni!

Különben is megérkeztek Gergő iskolájához, hát muszáj kikalapálnia egy mosolyt az arcára, és ellenállnia a kísértésnek, hogy zokogva ölelje magához a kisfiát, és el ne eressze soha többé. Hiszen Gergő már nagy gyerek. Vele már kezet kell fogni és vállon kell veregetni, aztán férfiasan útnak ereszteni. A kezébe nyomni az uzsonnás zacskót, mikor visszaszalad érte, mert ma is elfelejtette, ahogy minden reggel. Aztán már vissza se néz, várják „a haverék”.

Így van ez jól.

Kicsi Vikivel már más a helyzet, ő nem különösebben óhajt óvodába menni, főleg nem akar ott maradni. Ő még nem nagyon érti, hogy mit jelent, ha valaki meghal, időről időre el kell neki magyarázni, hogy anya nincs itt, és nem lesz itt már egyik reggel sem. A kicsi lányka egyszerűen elfelejti, mint azokban az idióta filmekben, ahol reggel a cuki főhősnő semmire sem emlékszik az előző életéből az amnéziát okozó baleset után, és nap mint nap újra el kell neki magyarázni. Annak persze hepiend a vége, Vikinek pedig marad a fájdalom. A Rossz Dolog után a kislány jó pár hétig otthon maradt, aztán szakmai és nem szakmai tanácsra is újra kellett kezdenie közösségbe járni – csakhogy neki túlságosan is jó volt otthon, esze ágában sem volt kimozdulni onnan. Gergővel könnyebb volt, ő már érti a halál fogalmát, tudja, mit jelent. Eleinte rosszul érezte magát az iskolában, később pedig még bűntudata is támadt, amiért kacagott, vagy focimeccsre akart menni. A férfinak el kellett neki magyaráznia, hogy igenis szabad jól éreznie magát, sőt szinte kötelező, és az anyja is ennek örülne igazán.

Viki viszont nem érti, miért lett anyuból angyalka, és főként nem, hogy ennek mi köze ahhoz, hogy neki oviba kell jönnie. Az apukája türelmesen üldögél vele odakint, végül az óvó néni kijön, és a karjában magával viszi a kislányt, mert ezt kell tennie. Az apa csak eddig tudta őrizni a vidám maszkot: a kezébe csimpaszkodó kislány végül csak megríkatja.

Az elején még beadta a derekát, és inkább hazavitte őt, mert nem bírta elviselni a lánya szenvedését – hiszen pontosan tudta, min kell átmennie a kicsinek. De ez már túlzás, lassan muszáj visszarázódniuk a rendes kerékvágásba. Egyébként is biztos benne, hogy a kislány körülbelül három másodpercig hisztizik, miután becsukták az ajtót – aztán leül reggelizni, és vidáman játszik a többiekkel. Ez csak afféle különszám, szeretettel, apának.

Apának viszont lassan illene beérni a munkahelyére. Lassan egy év eltelt azóta, nem fogják örökké elnézni neki, hogy félórával később ér be dolgozni.

Márk szerette a munkahelyét – már hogy a régit, ami az előző életében volt neki, amikor még fontos embernek hitte magát. Amikor még befektetéseket forgatott ide-oda, amikor még emberek (pénzügyi) sorsa függött a szaktudásától. Amikor még volt egy társa, aki az otthoni ügyeket vitte helyette. Azóta vissza kellett vennie a tempóból, leginkább a pozícióból – és egy egyszerű kis irodakukac lett. Tudta, hogy fizetésvesztéssel jár a dolog, de csak így maradt ideje a gyerekekre, hiszen egy dolog reggel elvinni őket, de értük is kell mennie délután.

Az új munkakörében négykor mindent eldob, és rohan a csemetékért. Nem szól senkihez, csak feszülten biccent, ki-kiprésel magából egy-egy mosolyt, ha nagyon muszáj. Hányingere van már a kollégái együttérző mosolyától, amibe némi szánalom is vegyül. Persze, ha nem viselkedne így, mint akit agyonnyom a gyász, akit körülleng a veszteség, talán megszűnne ez a fekete atmoszféra is, ami kipárolog belőle. Egyébként meg – kit érdekel?

Az ovinál a kislánya ágyúgolyóként robban az ölébe, és vidáman csacsog mindenféléről; még bugyiban van, de már dugja a lábát a csizmába, és a fejére húzza a harisnyát. Sosem volt erőssége az öltözés.

Gergő az iskola előtt vad hógolyócsatát vív a haverjaival, épp diadalittasan kiált egyet, mikor az apja hógolyója tarkón találja.

Szívmelengető, ahogy kacagva hógolyózik a kis, csonka család.

Fogalmam sincs, hogy bírják ki az életet. És a neheze még csak most jön – ez lesz a második karácsonyuk nélkülem.

(a második rész ITT)

A SZAVAZÁS FOLYTATÓDIK!

3. rész

Mikor utoljára hátranézel, még épp látod, ahogy rohan utánatok… nem hiszel a szemednek: négy kétévesforma kisgyerek, három kislány, és egy kisfiú. A kisfiú egy koszos macit szorongat, a kislányok közül kettő ikerpár, náluk egy-egy babarongy van, a harmadik, szőke kislány, pedig a bal keze középső és gyűrűs ujját szopja egyszerre.

Elsőre nem tűnnek ijesztőnek.

Az egyik ikerlány sírásra nyitja a száját, és szinte várod, hogy tűhegyes vérfoltos agyarak meredjenek elő a dundi ajkak közül… De csak ártalmatlan hófehér tejfogacskák sorakoznak a sírásra görbülő szájban. Akármit is képzeltél: ezek csak egyszerű gyerekek, rémültek, mint te. Legalább van bennetek valami közös, nem igaz?

A tovarohanó Vallejo után kiáltasz, hiszen nem hagyhatjátok itt az ijedt apróságokat. Ő megfordul, és udvariasan felszólít, hogy zörgethetnéd gyorsabban a rozoga csontjaidat – de mikor meglátja a kölyköket, döbbenve elhallgat. Visszalép hozzád, s némi szóváltásba keveredtek, mivel ő itt hagyná a gyerekeket, hogy sietni tudjatok, te pedig ragaszkodsz ahhoz, hogy veletek jöjjenek. Ekkor a házból egy félelmetes hördülés hallatszik, majd förtelmes bűz csapja meg az orrotokat. A korábban hallott kaparászás dübörgéssé válik, mely alaposan rátok ijeszt: a kicsik félve bújnak össze. Látványukra megdobban Vallejo mélyre ásott szíve, felkapja az ikreket, és sietve elindul a kihalt utcán. Aggódsz, hogy a szőke kislány és a macis kisfiú nem fognak utánad jönni, ha hívod őket, de eléggé rémültek ahhoz, hogy zokszó nélkül szaladjanak veled.

Az utca kihalt, ellenben hangulatosan fel van díszítve: karácsonyi füzérek, harangok, csillagok lógnak a lámpákról, a takaros házak előtt rozoga hóemberek, elfelejtett szánkók, behavazott autók sorakoznak. Te és Vallejo rendesen fel vagytok öltözve, de a gyerekeken csak pulóver van. Szólsz az ikreket cipelő társadnak, hogy meleg helyre kell vinnetek a gyerekeket. Vallejo tanácstalanul bólint, találomra becsenget ide-oda, de sehol sem nyitnak nektek ajtót.

Egyszer csak kinyílik egy ajtó a túloldalon, és egy furcsa, színes kendőkbe, selymekbe öltözött nő integet nektek, hogy menjetek be. A nő kezében van egy...

KARÁCSONYI GIRLAND: 2

SZAMURÁJKARD: 4

CUMISÜVEG: 3

A SZAVAZÁS FOLYTATÓDIK!

2. rész

A tükörből visszanéz rád egy rémült, idős bácsi. Nem… ez nem te vagy, ez nem lehetsz te! Te bátor vagy és erős! Lehet, hogy a reflexeid és a gyorsaságod már nem a régi, de ez a gyáva arckifejezés nem rád vall. Kihúzod magad, amennyire a fájós derekad engedi, és eltökélten a helyére tolod a nyelveddel az alsó protézised – folytatnod kell az utadat… hova is? Nem emlékszel rá, de valamiért úgy érzed, hogy a földön alvó férfi a társad, és vele kell elhagynod ezt a hátborzongató helyet.

A kaparászás a falból egyszer csak abbamarad, s a hirtelen támadt csend csak még jobban rád ijeszt. Ez rossz, baljós csend, azonnal mennetek kell. Felkelted a férfit, aki pontosan tudja, hogy ki vagy, és nagyon meghökken, mikor közlöd vele, hogy te bizony semmire sem emlékszel. Az elemlámpa fényénél látod, hogy a nyaka és a karjai tele vannak művészi tetoválásokkal, nyilván a mellkasa és a háta is. Azt mondja, hívd Vallejónak, aztán megegyeztek, hogy majd később mindent elmond, de most el kell tűnnötök innen.

Tucatnyi apró láb topogását halljátok a fejetek fölül, és a szomszédos falak mögül.

Vallejo türelmetlenül taszigál felfelé a lépcsőn, de hiába – öregember nem sportkocsi.

Miután felértek, sietve csoszogsz utána az előtérben a bejárati ajtó felé, félve nézel körül a hangok forrását kutatva, de csak bizonytalan homályba vesző szobákat látsz mindenfelé. Vallejo nem néz semerre, az ajtóhoz lép, és megpróbálja kinyitni, de természetesen zárva van. Hirtelen nagy hangzavar támad körülötted, kaparászás, topogás, hörgés, eltorzult kiabálás… idegesen nézel vissza, és addig hátrálsz, amíg a hátad Vallejónak nem ütközik. Ő néhány próbálkozás után egyszerűen kirúgja az ajtót, és már húz is maga után kifelé. Mikor utoljára hátranézel, még épp látod, ahogy rohannak utánatok a…

A SZAVAZÁS VÉGE:

DÉMONOK: 10

KUTYÁK: 0

KÉTÉVES GYEREKEK: 12