2.

Hogyan is történt? Nem emlékszem semmire, semmi alagút fénnyel, vagy ilyesmi. Ronda őszi reggel volt, a gyerkőcök nem nagyok akartak felébredni, úgyhogy ígértem nekik egy tonna palacsintát – bezony, és még komolyan is gondoltam! Azon a tízperces úton a Központig kétszer is majdnem karamboloztunk, mert esőben valahogy mindenki elfelejt vezetni. Mindkettőt megúsztuk némi dudálással – még meg is fordult a fejemben, hogy milyen mázlista napom van, még hálát is adtam az őrangyalomnak, amiért így vigyáz ránk. Nos, ez így, utólag eléggé meggondolatlannak tűnik… Leadtam a gyermekeket a megfelelő helyekre, aztán egyik pillanatban a zebrán futottam át, magamban számolva a zöld kis lámpafigura villanásait – másik pillanatban a zokogó férjemet néztem, ahogy azonosít engem egy komor kórház komor alagsorában.

Nem tudtam, ki az a viaszfehér női test a lepedő alatt, azt tudtam, hogy én nem lehettem. Márkhoz léptem, és szóltam neki, hogy ne aggódjon, itt vagyok; még nevettem is ezen a buta félreértésen. Aztán már nem nevettem, már kiabáltam. Észrevettem, hogy nem tudom őt megérinteni. Jeges pánik kerített a hatalmába, muszáj volt tennem valamit. Meg akartam őt rázni, belecsípni, sípcsonton rúgni… De csak ott álltam, teli tüdőből üvöltve a férjem a süket fülébe, félig őrülten a tehetetlenségtől. Ő meg csak sírt, órákig ült a kihalt folyosón, és nézett maga elé. Többször is hátranézett a válla felett, hogy újra megnézze a letakart testemet, de a kémlelőt már elfüggönyözte a tapintatos kórboncnok mester.

Szörnyű volt így látni őt. Az én magabiztos, tetterős férjem, akiben úgy lobogott az életerő, mint a tábortűz… Hát, most elfújták, mint egy pislákoló gyertyát. Hosszú, végtelennek tűnő percekre komor apátiába süllyedt, majd kotorászni kezdett a zsebében. Felhívta az anyját, hogy menjen a gyerekekért, mert engem elütött egy autó, és nem éltem túl. Aztán felhívta az én anyámat, és neki is elmondta, hogy engem elütött egy autó, és nem éltem túl. A szörnyű beszélgetések után pedig csak ült, és föl-le görgette a telefonkönyvét, hogy kit hívjon még, hátha van valaki, aki megmondja neki, hogy ez az egész csak egy rémálom, és mire hazamegy, ott várom őt két alvó gyerekkel, és a szobahőmérsékletű, kellő ideig szellőztettet puccos vörösborral… De nem, ilyen nem fog történni. Soha többé már.

Végül megállapodott az ujja rajtam, a szexin mosolygós fényképemen, amit direkt neki szelfiztem. A képen felejtette az ujját, a mai modern technika viszont tudta a dolgát, és önálló életre kelt, ahogy azt annak idején a gondos technikus beleprogramozta.

Felhívott engem.

A barna zacskó csörögni kezdett, amit a férjem maga mellé dobott a padra. Mikor megszólalt a Sweet Child of Mine gitárszólója, Márk megint sírni kezdett, és kinyomta a telefont.

Rohadt egy élet ez.

Rohadt egy élet volt ez.

Eszembe jutott, ahogy még az elején, az egyik izgalmas randin Márkkal arról beszélgettünk, hogy vajh’ mi lehet a halál után, és hogy ki mit akarna csinálni a túlvilágon. Milyen könnyű szívvel vettünk a szánkra ezeket a dolgokat! A fiatalság, és a hosszú életbe vetett vak hit milyen magabiztossá tett minket! Márk mindig azt mondta, hogy a halála után tovább akarna lépni, nem akarna itt maradni. Én pedig itt akartam maradni, hogy lássam, mi lesz a gyerekeimből, az ő gyerekeikből, és az ő gyerekeikből. Meg az egész világból. Lesz-e repülő autó, önbefűző cipő, lebegő gördeszka, és a falból kiugrani látszó 3D-s reklámok az utcán. Bűncselekményt megjósló prekogok. Öntudatra ébredő robotok. Mesterséges intelligenciával ellátott kisfiúk. Be akar-e csapódni a Texas-méretű meteor, ami kihalásra ítéli az emberiséget, és lesz-e majd egy kiégett hős és egy űrrepülésre alkalmatlan csapat, akik megmentik a világot… meg ilyenek.

Ez mind jól hangzott, amíg vert a szívem, és a kezemet a mellkasomhoz tudtam nyomni, hogy érezzem a dobogást. Ilyen most már nincs, nem létezem, de mégis. Látok, de nem látszok, hallok, de nem hallanak. Na, ezt fejtse meg valaki.

És sajnos Patrick Swayze sem vagyok, nem találkoztam jófej szellemmel, aki megtanítana a falhoz vágni valamit, és Whoopi Goldbergekkel sem hozott össze sors, akikkel dumálhatnék. Teljesen egyedül vagyok. Nem tudom, mi lettem, és hol ragadtam, van-e egyáltalán innen tovább valami. Egyet tudok, hogy a Rossz Dolog előtt palacsintahegyet ígértem a gyerekeknek utoljára, a férjemmel pedig ünnepelni akartunk, mert eladtam egy igencsak túlárazott házat egy jó környéken. Szóval sok dolgom van még velük, ráadásul nem emlékszem, mikor mondtam nekik utoljára, hogy szeretem őket. Ők az egyetlen biztos pontom ebben a seholsincs világban, hát hazajöttem a férjemmel a kórházból, és azóta is velük vagyok minden nap. Nem tudom, hogyan csinálom mindezt, hiszen nem tudok se járni, se futni – azt se tudom, van-e lábam egyáltalán. Egyszerűen csak velük vagyok. Ha akarom, a férjem vállán üldögélek, ha akarom, megnézem Gergőt, ha akarom, Vikivel vagyok.

Hogy miért fájdalmas mégis?

Mert ők nem tudják. Mert az apukájukat faggatják, hogy vajon ott vagyok-e még, vigyázok-e rájuk, látom-e, hogy ma is jó gyerekek voltak. Beszélek-e a Télapóval az érdekükben. Fáj, hogy nem tudok nekik válaszolni, nem tudom őket megpuszilni, és fáj, hogy Márk hamiskás, bátortalan apukahangján kell meghallgatniuk a Lencsilányt este. Az elején ki akartam menni a szobából, mert – ezek szerint – szellemként is meg lehet bolondulni a fájdalomtól. De nem tudtam elhagyni a gyerekszobát. Úgy tűnik, erősen kötődöm az emberekhez, nem vagyok szabad. Csak közöttük tudok ingázni, nem mehetek arra, amerre akarok. Talán csak egy emlékfoszlány vagyok, egy elfelejtett szeretetcsomag, mint egy kanapé alatt kallódó tornacipő, aminek Gergő nem találja a párját. Úgy is érzem magam: mintha félbe lennék tépve. Valami itt maradt belőlem, mert itt akart maradni, mert ők nem akarták elengedni. Talán csak addig létezem – amennyiben ez létezés –, amíg ők szeretnek engem, és gondolnak rám. Talán csak addig létezem, amíg mindannyian akarjuk.