Masni mese

Idén karácsonykor is nagy halom ajándékos doboz gyűlt össze a gyerekeknek a városban. A kedves, rendes gyerekek összegyűjtötték régi, megunt játékaikat egy dobozba, hogy majd odaajándékozzák olyan gyerekeknek, akiknek kevés játékuk van, és nagyon örülnek majd az újaknak.
Viki, a négyéves kislány, és apukája együtt vittek egy jól megrakott dobozt a gyűjtőhelyre. A dobozban lévő kupac tetején izgatottan pislogtak a plüssállatok.
– Szerintetek örülni fognak nekünk a gyerekek? – kérdezte izgatottan Kókusz, a huhogó kismajom.
– Úgy izgulok! Alig várom, hogy végre játsszon velünk valaki! – nyávogta Csíkos, a cica.
– Igen, egész biztos vagyok benne, hogy örülnek majd nekünk. Talán nem kell soha többet dobozban aludnom... – felelt nekik a kismackó, Masni, aki egy nyakába kötött csíkos szalagról kapta a nevét. Masni kíváncsi kismackó volt, a doboz szélébe kapaszkodva pipiskedett, hogy lássa, hova viszi őt a kislány és az apukája. Ahogy a lábujjhegyén egyensúlyozva próbált kikukucskálni, nagyot döccent alatta a doboz, mert megbotlott, aki cipelte.
– Masni! – huhogott Kókusz a barátja után, aki bucskázva kipottyant a dobozból, és a piszkos földre esett.
– Masni! – kiabált Csíkos is. – Masni! Kelj fel! Szaladj utánunk, még utolérsz!
A földre pottyant kismackó megpróbált feltápászkodni, de sajnos nagyon fájt a bal karja, nem tudott rátámaszkodni. Szomorúan nézte, ahogy a barátai, és régi gazdája, Viki eltűnnek a karácsonyi forgatagban a szeme elől.
Nagy nehezen felcsücsült szegény, és elsírta magát.
– Hát most mit csináljak? – brummogta szomorúan. – Merre menjek? És úgy fáj a karom!
Mit is szoktak ilyenkor csinálni az emberek? Ha fáj valamijük, akkor elmennek a doktor bácsihoz, vagy ha súlyos sérülésük van – mint amilyen a karja is –, akkor kórházba viszik őket. Vajon van itt valahol egy kórház, ahol kismacikon is segítenek?
Biztosan...
Masni felkerekedett hát, és útnak indult, fájós karját szorongatva. Talán valaki meg tudja neki mondani, merre menjen. Egyszer csak egy pad mellett meglátott egy bácsit, aki egy zsinórra lógatott bohóccal adott elő vicces játékot a körülötte álló gyerekeknek. Masni odasétált hozzá, és udvariasan megszólította.
– Szervusz, kis bohóc! Hogy hívnak?
– Szia, kismackó, én Pötyi vagyok! Téged hogy hívnak? És mi történt a karoddal? – kérdezte vidáman a bohóc.
– Az én nevem Masni. Kiestem egy dobozból, és nagyon megütöttem magam – felelte a kismackó. – Nem tudod, merre találok egy kórházat, ahol segítenek?
A bohóc gondolkodott egy pillanatig, közben megvakarta a fejét piros kalapja alatt.
– Igen, láttam egyet, amikor idejöttünk a gazdámmal – válaszolt végül, és Masni háta mögé mutogatott. – Arrafelé kell menni két sarkot, utána balra kell fordulni, és ott lesz egy nagy ház. Sok zászló lóg rajta, meg fogod ismerni.
Masni egy pillanatig elgondolkodott. Nem tudta, hogy meg merje-e kérdezni, merre van a balra. Olyan barátságosnak tűnt ez a színes kis figura, biztos, hogy nem fogja őt kinevetni.
– Pötyi... Nem tudom, melyik a bal kezem...
– Hát az, amelyik fáj – válaszolt kedvesen a kis bohóc. – Ha elsétáltál két sarkot, fordulj a sérült karod felé. A doktor bácsik nagyon kedvesek, biztosan segítenek rajtad. De most mennem kell énekelni, várnak a gyerekek!
Masni megköszönte szépen a segítséget, és megvárta még, amíg Pötyi elénekelt egy vicces dalt egy zongorázó bociról, akinek kék volt a haja. Amikor vége lett, a kismackó is együtt tapsolt az ünneplő gyereksereggel, aztán elindult arra, amerre Pötyi mutatta. Amikor elért kétsaroknyira, megfogta fájós karját, és a megfelelő irányba fordulva meg is pillantotta a sok zászlóval ékesített bejáratot.
– A kórház! Hurrá! – kiáltott izgatottan, és gyorsan a bejárathoz sietett. Ott azonban meglepve látta, hogy az ajtó zárva van, és semmilyen kilincset sem talált rajta.
– Hogy fogok így bejutni? – brummogta kétségbeesetten a bajsza alatt.
Ahogy sétált az üvegajtó előtt fel s alá, egyszer csak – csoda történt! Egy nagy, vörös fény a szemébe világított, és hipp-hopp! Kinyílt az ajtó, s ő besétálhatott rajta.
Rögtön a lépcső mellett egy kedves néni üldögélt egy fülkében, aminek ablakai voltak, a közepén pedig egy nyílás, ahová beszélni kellett. Masni – még mindig fájós karját tartva – odasétált, és kiabálni kezdett.
– Néni! Néni! Egy doktor bácsit keresek! Azt hiszem, eltörtem a karom! – brummogott olyan hangosan, ahogy csak tudott, de a néni az ablak mögött meg sem mozdult.
– Nem lát engem... – motyogta Masni szomorúan maga elé.
Bizony, a portás néni nem láthatta őt, hiszen magasan ült a fülkéjében, s Masni mackónak még a feje búbja sem ért el az ablakig. A kismackó hamar belátta, hogy hiába próbálkozik, hát elindult a lépcsőn fölfelé, hogy keressen magának valakit, aki beköti a karját.
Rettenetesen elfáradt, mire felért néhány lépcsőfokot, mert nagyon magasak voltak a fokok, és csak az egyik karját tudta használni segítségképpen.
– Nézd csak, mami! Egy kismackó! – kiáltott egy kisfiú, aki szökdécselve szedte a lépcsőfokokat épp Masni mellett.
– Ó, szegényke – mondta a kisfiú anyukája, és lehajolt, hogy fölvegye Masnit a fölről. – Biztosan elveszítette őt valaki. Gyere, tegyük le őt az első emeleten, itt sok beteg gyerek fekszik. Már nagyon hiányolhatja ezt a szép, masnis mackót valaki!
Masni nagyon örült, amiért nem egyedül kellett a lépcsőt megmásznia, boldogan pihent az anyuka karján, aki letette őt egy székre egy nagy fehér ajtó mellett.
– Itt biztos megtalálják majd.
– Szia, kismaci – integetett neki a kisfiú. Masni is pá-pát intett neki a jó karjával, aztán lábát lógatva nézelődött. Sok doktor nénit és bácsit látott ki-besietni az egyik fehér ajtótól a másikig – hiszen ezek pont olyan ajtók, mint az övé itt, ami mellett ül! Talán épp van bent valaki, aki segíthetne rajta végre!
Masni összeszedte minden bátorságát, és lemászott a székről, aztán a résnyire nyitott ajtóhoz settenkedett, és besurrant rajta. Mikor beért, az ajtónak támaszkodott, mely halk kattanással becsukódott mögötte.
A szobában egyetlen ágy volt, rajta egy kislány feküdt, aki a halk zajra felkapta a fejét, és kíváncsian nézte az apró kis jövevényt.
– Szia – köszönt a kislány bátortalanul.
– Szia – motyogta Masni, és az ágyhoz cammogott.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a kislány.
– Egy doktor bácsit keresek, aki meggyógyítja a karom – felelte a mackó. – Elestem, és nagyon megütöttem magam.
– Gyere ide, majd én megnézem – mondta a kislány, és megpaskolta maga mellett az ágyat, majd kinyújtotta az egyik kezét, hogy Masni belekapaszkodhasson, és felhúzhassa az ágyra. – Engem Rékának hívnak, és már majdnem hat éves vagyok – mutatkozott be szépen.
– Én Masni mackó vagyok – felelte felbátorodva Masni. – És nagyon fáj a karom! – tette hozzá fájdalmasan brummogva.
– Majd én megvizsgállak! – jelentette ki Réka, és a fiókjából előhúzott egy orvosi szemüveget, játéklázmérőt, és egy fülhallgatót is, amilyen a doktor bácsik nyakában szokott lógni. Masni engedelmesen leült a kislány lábára, és ügyesen, nagyokat sóhajtott, kitátotta a száját, ha kellett, és hagyta, hogy megvizsgálja a kis doktor néni a fülét, és az orrát. Végül a karját nyomogatta meg nagyon óvatosan.
– Aú! – kiáltott fel Masni. – Az ott nagyon fáj!
– Ajjaj, Masni – csóvált a fejét gondterhelten a doktor néni. – Azt hiszem, eltörted a karodat. Meg kell röntgeneznünk, aztán pedig gipszbe kell tenni.
A kismackó rettenetesen megrémült, de Réka magához ölelte, és megnyugtatta, így már nem félt annyira.
Ekkor nyílt az ajtó, és egy fehér ruhás, mosolygós néni lépett be rajta gyógyszerekkel, hőmérővel, és egy tálcával, amire finomabbnál finomabb falatokat tettek ebédre. Masni kis doktor nénije engedelmesen bekapta a gyógyszert, megitta a gyümölcslét, és türelmesen hagyta, hogy megmérjék a lázát. Amíg a hőmérő csipogására vártak, a fehér ruhás néni megsimogatta Masni fejét.
– Nahát, Réka! Milyen szép macid van!
– Igen, a neve Masni, és eltörött a karja!
– Ajjaj, az bizony nagyon fájhat. Megnézhetem? – kérdezte a néni kedvesen, és Masni odanyújtotta a karját. A fehér ruhás néni megcsóválta a fejét. – Ez bizony komoly sérülés... Be kellene kötözni. Megengeded, kismaci?
Masni szájtátva bólogatott a fejér ruhás angyalnak, aztán pedig hagyta, hogy bekössék a kezét, még egy kis hurkot is kapott a nyakába, ahová kényelmesen beakaszthatta a karját, hogy pihentesse.
Közben Réka lázmérője is csipogott. A fehér ruhás néni azt mondta, minden rendben, aztán a kislány elé támasztotta a tálcát az ebéddel.
– Réka, ezt mind meg kell enned, rendben? Most ne hagyd itt úgy, mint tegnap, jó?
Megsimogatta Réka fejét, és ki is sietett gyorsan az ajtón.
– Köszönöm, már nem is fáj! – kiáltott boldogan Masni.
– Ugye? Tudtam, hogy a doktor néni majd segít rajtad – bólogatott Réka. Masni csodálkozott.
– Hát nem te vagy a doktor néni?
– Ó, nem, én nem – ingatta a fejét szomorúan a kislány. – Én csak nagyon beteg vagyok. Itt kell maradnom a kórházban, amíg meg nem gyógyulok.
– Ó, de kár – simogatta meg Réka kezét a kismackó. – És mi a bajod?
– Hát... nem is igazán tudom – felelt a kislány elgondolkodva. – Olyan furcsa neve van a betegségnek... De nagyon komoly dolog. Mindenki nagyon szomorú.
Masni megnézte magának a kislányt: egyáltalán nem látszott betegnek. Se a karja, se a lába nem volt begipszelve, a fején sem volt tapasz. Egy kicsit talán sápadt volt, de nagy szemei gyönyörűen ragyogtak, és kedves mosolya elsápasztotta volna a Napot.
– Hát, ha te beteg vagy – huppant le Masni a kislány ölébe, – van egy jó hírem. Én egy igazi csodamackó vagyok. Segítek neked meggyógyulni, jó?
A kislány izgatottan felült.
– És akkor haza is mehetek? Olyan régóta itt vagyok, és mindjárt karácsony van!
– Segítek neked, és akkor együtt hazamegyünk, jó?
– Jó! – felelt Réka, és készségesen, csillogó szemmel várta, hogy Masni hogyan segít rajta. Masni megfogta a kanalat, és megkeverte a finom illatú zöldséglevest.
– Az én varázserőmmel olyan étvágyat varázsolok neked, hogy egy elefántot is felfalsz, aztán kérsz még három másikat. Vaníliaszósszal! – jelentette ki a mackó, aztán a jó mancsával hadonászni kezdett. – Abrakadabra, pizza, tészta, sült hal! Elmondom e mondókát, és Réka mindent felfal! Pricc-pracc-prucc!
A kislány nagyot kacagott, aztán bekapta az első kanál levest, amit Masni nyújtott felé. Aztán kért egy második kanállal, majd tátogott egy harmadikért is. A kismackó addig etette őt, amíg az egész tányér leves el nem fogyott.
– Képzeld, működik a varázslat, Masni! Még mindig éhes vagyok!
Masni nevetve eldobta a kanalat, és a villáért nyúlt, amivel krumplipürét is husit adagolt a kislánynak. Végül együtt kibontották a joghurtot, amit Réka hiánytalanul bekanalazott, a szép, piros almát pedig elfelezték.
– Jaj, Masni – szorította a pocijára Réka a kezét. – Nagyon jól laktam. Ki fogok pukkadni!
Erre összenevettek, Masni pedig magasra feldobta a maradék almafalatkáit, amelyek pont a szájába estek. Réka nagy tapssal jutalmazta a műsort, és nagyokat nevetett az ágyon.
Ekkor megint nyílt az ajtó, és ezúttal egy másik kedves néni lépett Réka ágyához.
– Szia kincsem!
– Anyu! – kiáltott Réka, és a néni nyakába vetette magát. – Nézd, megettem mindent! Masni mackó segített, ő az új barátom!
Masni nem egészen értette, hogy miért sírja el magát a néni, aki ezek szerint Réka anyukája volt. Pedig úgy tűnt, örült az üres tányéroknak, és még Masni fejét is megsimogatta.
– Ha ilyen ügyes leszel, talán haza is enged a doktor néni – suttogta a kislány fülébe az anyukája.
– Ó, biztosan ilyen ügyes leszek – bólogatott Réka. – Masni elmondott egy varázsigét, amivel négy elefántot is megeszek vaníliaszósszal!
A kislány anyukája megint elnevette magát, aztán lepakolta a holmijait az ágyra, és kényelmesen fekve elhelyezkedett mellette. Réka mesekönyvet húzott elő, befészkelődött anyukája ölébe, aztán a kismacira pislogott.
– Te nem jössz, Masni? Anyu mesél nekünk, aztán alszunk egyet, jó?
– Jó...
– Alvós varázsigéd is van? – kérdezte ásítva Réka.
– Van bizony! – brummogott Masni, és beült a kislány ölébe, ügyelve fájós karjára.
Mire Réka anyukája befejezte a mesét, már mindketten aludtak. Este, vacsora előtt Masni megint elmondta az evős varázsigét, és a kislány megint megette az egész karéj vajas kenyeret párizsival, a banánt pedig megint elfelezték. Mikor lefekvéshez készülődtek, nemcsak Réka kapott jóéjtpuszit a homlokára, hanem a kismackó is.
– Jó, hogy itt vagy, Masni! – suttogta Réka anyukája, és betakargatta mindkettőjüket.
A következő napokban Réka minden falatot megevett, amit csak elé raktak, és megitta gyümölcslét, még a nem túl finom teát is. Masni segített neki bevenni a keserű gyógyszereket: az ágy végéből dobálta őket a kislány szájába, aki ügyesen elkapdosta őket. Így minden sokkal viccesebb volt, és Réka nem panaszkodott, amiért le kellett őket nyelni.
Ahogy teltek-múltak a napok, Masni karja sem fájt már annyira, fájdalmas brummogások nélkül tudta mozgatni a mancsát. Egyik reggel a kismackó Réka boldog kiáltozására ébredt.
– Kelj fel, Masni! Nézd! Esik a hó! – kiáltott boldogan a kislány, és a hatalmas pelyhekben hulló hóra mutatott az ablakon túl. Aztán hirtelen elszomorodott. – Bárcsak kimehetnék!
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Réka anyukája ragyogó mosollyal jött be, oldalán a fehér ruhás doktor nénivel.
– Kicsim, jó hírem van! A doktor néni azt mondta, holnap hazajöhetsz! Karácsonykor együtt lehet az egész család otthon!
– Hurrá! Hurrá! Hurrá! Hazamegyünk, Masni! Hurrá!
Masni boldogan nézte, ahogy Réka anyukája megpróbálta lecsillapítani az ugrándozó kislányt. Már megint könnyezett a néni, pedig közben nevetett! Milyen furcsák a felnőttek!
– Na, nézzük a nagybeteget is! Mutasd a karod, kismaci! – mondta a doktor néni, és letekerte Masni karjáról a kötést, majd megvizsgálta a sérülést. – Nahát, Masni! Jó hírem van: te is meggyógyultál!
– Hurrá! – kiáltott megint Réka. – Együtt megyünk haza, Masni!
A kismackó örült, és egyre izgatottabb lett, ahogy eltelt a nap. Réka (miközben aznap is az utolsó morzsáig megevett mindent) mesélt a családjáról: az apukájáról, aki nagyon okos, és az anyukájáról, aki finomakat főz, és Jankáról, a testvéréről, akivel sokat veszekedtek, de azért nagyon szereti őt, és nagyon hiányzik már neki.
Másnap reggel mosolyogva toppant be a doktor néni a hóna alatt egy csomó papírral, mögötte pedig Réka apukája, és a testvére kézenfogva. Masni azt sem tudta, hova kapkodja a fejét, akkora volt az öröm a kis szobában. A kismackó egyedül üldögélt az ágyon, körülötte pedig mindenki mindenkinek a nyakába ugrott, megint mindenki sírt meg nevetett egyszerre. Hogyan is érthetné ezt egy kismackó?
Miután elment a doktor néni a sok-sok papírral, amit hozott, Réka szülei felkapták a nehéz táskákat, Janka pedig kézen fogta a kislányt, és együtt vonultak ki az ajtón. Masni rettentően elszomorodott... Hiszen őt itt felejtették! Szomorúan brummogott maga elé, és már majdnem elpityeredett, amikor apró lábacskák topogását hallotta.
– Jaj, Masni, gyere! Nélküled nem megyek sehova! – kiáltotta Réka, és magához szorította a kismackót. Masni nagyon boldog volt, hogy mégsem kell egyedül az ágyon üldögélnie, és izgatottan bújt bele Réka kabátjának a zsebébe.

– Hazamegyünk, Masni! – suttogta Réka, és adott egy puszit a macinak. – Most már soha többet nem kell dobozban aludnod!