Vakrandi - 2. rész
VAKRANDI
2. rész
Lassítás nélkül hajt el az olasz étterem előtt, amelyben asztalt foglalt. Pontosan tudja, hol akar parkolni, kinézte előre a neten. Magabiztosan hajt be a sötét kis mellékutcába, amelyről már tudja, hogy nincs bekamerázva. Nem csípi a kamerákat, beletipornak a lelkébe. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy ő éppen merre jár. Ha tudja, hogy egy kamera látószögében sétál, máris látni véli, ahogy egy vérvörös lézersugár a szívébe döf, és érzi az égett bőr és perzselt szövet szagát. Egy ideig azzal nyugtatta magát, hogy nem tűnik ki annyira az emberek közül, hiszen átlagos magasságú, átlagos frizurájú, se nem szép, se nem csúnya férfi – és úgyis mindig napszemüvegben jár, hogy a gyilkos napsugarak ne tegyék tönkre átlagos barna szemét. De aztán, miután jobban megfigyelte a térfigyelő kamerák mozgását, hamar rájött, hogy mindegyik rá fókuszál, és mindig őt keresik a tömegben. Mindig próbál a lehető legkevésbé kitűnni, hogy beleszürkülhessen a környezetbe. Mint egy kis mezei egér a fűben.
Így, szépen, lassan rajzolt magának egy saját várostérképet, amelyen zölddel tüntette fel a kameramentes utakat, pirossal pedig a veszélyeseket. Tegnap este rárajzolta ezt az utcát is, ahová elegáns ívben tolatva leparkolta az autót. Bár lehet, hogy feleslegesen fáradt ennyit, hiszen már van annyira sötét, hogy a kíváncsi kamerák ne ismerhessék fel őt.
Óvatosan kiszáll az autóból, ügyelve, hogy ne érjen a külső borításhoz, majd az első ülés alatt tartott kis porszívóval letakarítja az ülését, miközben a Stayin’ Alive-ot fütyörészi, s próbál nem gondolni az ezernyi elhalt hámsejtre, és gyenge hajszálra, amely távozott a testéről a röpke huszonkét perces autóút alatt.
Mikor végez, egyetlen ujjal becsapja az ajtót, s távirányítóval nyitja ki a csomagtartót, hogy a használhatatlanságig fertőzött kesztyűket a hátul tárolt, zárható szemeteszsákok egyikébe dobja. Automatikusan nyúl a következő csomag kesztyűért, aztán visszahúzza a kezét: az első két randija elég rosszul sült el, mikor a lányok faggatózni kezdtek a kesztyűről – mindenféle pszichopata elméletet állítottak fel arról, hogy Cyberon elmebeteg sorozatgyilkos. Ha-ha. Nagy akaraterőre lesz szüksége, de ki kell bírnia néhány órát kesztyű nélkül. A jellegtelen sporttáskában, amiben a párosával elcsomagolt kesztyűket tartja, mindig van egy tégely kézfertőtlenítő zselé is, amely egyfajta láthatatlan bevonatot képez a kézfején, így távol tartván az éhes fenevadként leselkedő baktériumokat. Egy sebész műgondjával osztja el egyformán a zselét a kézfején, és az alkarján – még a végén hozzáér a nő, hiszen ezek imádják az ember alkarját szorongatni…
A megelőzés gondos műveletei után jön a lényeg, amiért a partnerénél hamarabb szokott az étterembe érkezni: egy-egy gondosan becsomagolt tányér (mély, lapos, és süteményes), evőeszközök, valamint egy boros és egy vizes pohár is van nála, amelyet oda kell adnia a hostessnek, majd a megütköző tekinteteket ignorálva meg kell kérni őket, hogy legyenek szívesek majd ezekkel megteríteni neki. Szabadkozik majd, ahogy mindig, elvicceli a dolgot, és megnyugtatja a hölgyet, hogy jár ám kezelésre is, idővel egyre kisebb csomagja lesz, megígéri.
Mindig beveszik.
Az itteni hostess is elhiszi, elteszi a csomagot, és a helyére kíséri Cyberont, aki diadalittasan mosolyog magában. Még hogy kezelés… A legnagyobb őrültség lenne kikezeltetnie magát a higiéniából, ugyan ki akarna ilyet tenni? Az éttermi tányérokat épp, hogy ellötykölik a házőrző kutya vizeletében, amíg a pincér ráköp az evőeszközökre, és fényesre törli az evőeszközöket. Ha „kezeltetné magát”, két nap alatt végezne vele valami ragály.
A pincér elegáns mozdulatokkal térül-fordul, Cyberon pedig titokban vállon veregeti magát: ezúttal is jó munkát végzett a tányérokkal. Már megnézte, milyen típusú edényeket használnak itt, és igyekezett hasonlót venni. Alig lehet észrevenni a különbséget – kivéve, hogy az övé tiszta, és higiénikus a szaga, mint egy svájci őssejtközpontnak. A pohara is olyan tiszta, hogy csikorog az ujjai alatt, de sebaj, ő így szereti. A tisztaság hangja.
Cyberon fehér bort rendel, amíg a partnerére várakozik, s megkéri a pincért, hogy az üveget itt, az asztalnál nyissa ki, ha nem probléma. A kérést megtoldja egy kis papírpénzzel, mire a fiatal felszolgáló tekintete felragyog, s rögtön elinal, hogy maga tapossa a szőlőt a különös vendég különleges borához. Cyberon mégsem aggódik, hogy megjegyeznék őt, hiszen annyi félőrült rohangál manapság az utcákon – egyébként pedig elég egy kis udvariasság, meg egy kis jatt, és máris feledékenyen pislog mindenki.
A fürge pincér büszke tekintettel libben Cyberon asztala mellé, s úgy tartja a szép címkéjű üveget a tenyerén, mintha maga Szűz Mária trónusát tartaná. Cyberon nem száll be a játékba, csak szenvtelenül int a pohara felé, majd mikor a pincér tölt, és magára hagyja végre, élvezettel forgatja a szájában az ízletes kortyot. Valóban kiváló bor, a színét az ébredező, tavaszi hajnal első napsugara is megirigyelné, tökéletes hullámokat vet a pohár belső falán, mielőtt visszaolvadna magába, mint a méz. Szépség, és harmónia: éppen, amire Cyberonnak szüksége van.
