Masni mese

Idén karácsonykor is nagy halom ajándékos doboz gyűlt össze a gyerekeknek a városban. A kedves, rendes gyerekek összegyűjtötték régi, megunt játékaikat egy dobozba, hogy majd odaajándékozzák olyan gyerekeknek, akiknek kevés játékuk van, és nagyon örülnek majd az újaknak.
Viki, a négyéves kislány, és apukája együtt vittek egy jól megrakott dobozt a gyűjtőhelyre. A dobozban lévő kupac tetején izgatottan pislogtak a plüssállatok.
– Szerintetek örülni fognak nekünk a gyerekek? – kérdezte izgatottan Kókusz, a huhogó kismajom.
– Úgy izgulok! Alig várom, hogy végre játsszon velünk valaki! – nyávogta Csíkos, a cica.
– Igen, egész biztos vagyok benne, hogy örülnek majd nekünk. Talán nem kell soha többet dobozban aludnom... – felelt nekik a kismackó, Masni, aki egy nyakába kötött csíkos szalagról kapta a nevét. Masni kíváncsi kismackó volt, a doboz szélébe kapaszkodva pipiskedett, hogy lássa, hova viszi őt a kislány és az apukája. Ahogy a lábujjhegyén egyensúlyozva próbált kikukucskálni, nagyot döccent alatta a doboz, mert megbotlott, aki cipelte.
– Masni! – huhogott Kókusz a barátja után, aki bucskázva kipottyant a dobozból, és a piszkos földre esett.
– Masni! – kiabált Csíkos is. – Masni! Kelj fel! Szaladj utánunk, még utolérsz!
A földre pottyant kismackó megpróbált feltápászkodni, de sajnos nagyon fájt a bal karja, nem tudott rátámaszkodni. Szomorúan nézte, ahogy a barátai, és régi gazdája, Viki eltűnnek a karácsonyi forgatagban a szeme elől.
Nagy nehezen felcsücsült szegény, és elsírta magát.
– Hát most mit csináljak? – brummogta szomorúan. – Merre menjek? És úgy fáj a karom!
Mit is szoktak ilyenkor csinálni az emberek? Ha fáj valamijük, akkor elmennek a doktor bácsihoz, vagy ha súlyos sérülésük van – mint amilyen a karja is –, akkor kórházba viszik őket. Vajon van itt valahol egy kórház, ahol kismacikon is segítenek?
Biztosan...
Masni felkerekedett hát, és útnak indult, fájós karját szorongatva. Talán valaki meg tudja neki mondani, merre menjen. Egyszer csak egy pad mellett meglátott egy bácsit, aki egy zsinórra lógatott bohóccal adott elő vicces játékot a körülötte álló gyerekeknek. Masni odasétált hozzá, és udvariasan megszólította.
– Szervusz, kis bohóc! Hogy hívnak?
– Szia, kismackó, én Pötyi vagyok! Téged hogy hívnak? És mi történt a karoddal? – kérdezte vidáman a bohóc.
– Az én nevem Masni. Kiestem egy dobozból, és nagyon megütöttem magam – felelte a kismackó. – Nem tudod, merre találok egy kórházat, ahol segítenek?
A bohóc gondolkodott egy pillanatig, közben megvakarta a fejét piros kalapja alatt.
– Igen, láttam egyet, amikor idejöttünk a gazdámmal – válaszolt végül, és Masni háta mögé mutogatott. – Arrafelé kell menni két sarkot, utána balra kell fordulni, és ott lesz egy nagy ház. Sok zászló lóg rajta, meg fogod ismerni.
Masni egy pillanatig elgondolkodott. Nem tudta, hogy meg merje-e kérdezni, merre van a balra. Olyan barátságosnak tűnt ez a színes kis figura, biztos, hogy nem fogja őt kinevetni.
– Pötyi... Nem tudom, melyik a bal kezem...
– Hát az, amelyik fáj – válaszolt kedvesen a kis bohóc. – Ha elsétáltál két sarkot, fordulj a sérült karod felé. A doktor bácsik nagyon kedvesek, biztosan segítenek rajtad. De most mennem kell énekelni, várnak a gyerekek!
Masni megköszönte szépen a segítséget, és megvárta még, amíg Pötyi elénekelt egy vicces dalt egy zongorázó bociról, akinek kék volt a haja. Amikor vége lett, a kismackó is együtt tapsolt az ünneplő gyereksereggel, aztán elindult arra, amerre Pötyi mutatta. Amikor elért kétsaroknyira, megfogta fájós karját, és a megfelelő irányba fordulva meg is pillantotta a sok zászlóval ékesített bejáratot.
– A kórház! Hurrá! – kiáltott izgatottan, és gyorsan a bejárathoz sietett. Ott azonban meglepve látta, hogy az ajtó zárva van, és semmilyen kilincset sem talált rajta.
– Hogy fogok így bejutni? – brummogta kétségbeesetten a bajsza alatt.
Ahogy sétált az üvegajtó előtt fel s alá, egyszer csak – csoda történt! Egy nagy, vörös fény a szemébe világított, és hipp-hopp! Kinyílt az ajtó, s ő besétálhatott rajta.
Rögtön a lépcső mellett egy kedves néni üldögélt egy fülkében, aminek ablakai voltak, a közepén pedig egy nyílás, ahová beszélni kellett. Masni – még mindig fájós karját tartva – odasétált, és kiabálni kezdett.
– Néni! Néni! Egy doktor bácsit keresek! Azt hiszem, eltörtem a karom! – brummogott olyan hangosan, ahogy csak tudott, de a néni az ablak mögött meg sem mozdult.
– Nem lát engem... – motyogta Masni szomorúan maga elé.
Bizony, a portás néni nem láthatta őt, hiszen magasan ült a fülkéjében, s Masni mackónak még a feje búbja sem ért el az ablakig. A kismackó hamar belátta, hogy hiába próbálkozik, hát elindult a lépcsőn fölfelé, hogy keressen magának valakit, aki beköti a karját.
Rettenetesen elfáradt, mire felért néhány lépcsőfokot, mert nagyon magasak voltak a fokok, és csak az egyik karját tudta használni segítségképpen.
– Nézd csak, mami! Egy kismackó! – kiáltott egy kisfiú, aki szökdécselve szedte a lépcsőfokokat épp Masni mellett.
– Ó, szegényke – mondta a kisfiú anyukája, és lehajolt, hogy fölvegye Masnit a fölről. – Biztosan elveszítette őt valaki. Gyere, tegyük le őt az első emeleten, itt sok beteg gyerek fekszik. Már nagyon hiányolhatja ezt a szép, masnis mackót valaki!
Masni nagyon örült, amiért nem egyedül kellett a lépcsőt megmásznia, boldogan pihent az anyuka karján, aki letette őt egy székre egy nagy fehér ajtó mellett.
– Itt biztos megtalálják majd.
– Szia, kismaci – integetett neki a kisfiú. Masni is pá-pát intett neki a jó karjával, aztán lábát lógatva nézelődött. Sok doktor nénit és bácsit látott ki-besietni az egyik fehér ajtótól a másikig – hiszen ezek pont olyan ajtók, mint az övé itt, ami mellett ül! Talán épp van bent valaki, aki segíthetne rajta végre!
Masni összeszedte minden bátorságát, és lemászott a székről, aztán a résnyire nyitott ajtóhoz settenkedett, és besurrant rajta. Mikor beért, az ajtónak támaszkodott, mely halk kattanással becsukódott mögötte.
A szobában egyetlen ágy volt, rajta egy kislány feküdt, aki a halk zajra felkapta a fejét, és kíváncsian nézte az apró kis jövevényt.
– Szia – köszönt a kislány bátortalanul.
– Szia – motyogta Masni, és az ágyhoz cammogott.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a kislány.
– Egy doktor bácsit keresek, aki meggyógyítja a karom – felelte a mackó. – Elestem, és nagyon megütöttem magam.
– Gyere ide, majd én megnézem – mondta a kislány, és megpaskolta maga mellett az ágyat, majd kinyújtotta az egyik kezét, hogy Masni belekapaszkodhasson, és felhúzhassa az ágyra. – Engem Rékának hívnak, és már majdnem hat éves vagyok – mutatkozott be szépen.
– Én Masni mackó vagyok – felelte felbátorodva Masni. – És nagyon fáj a karom! – tette hozzá fájdalmasan brummogva.
– Majd én megvizsgállak! – jelentette ki Réka, és a fiókjából előhúzott egy orvosi szemüveget, játéklázmérőt, és egy fülhallgatót is, amilyen a doktor bácsik nyakában szokott lógni. Masni engedelmesen leült a kislány lábára, és ügyesen, nagyokat sóhajtott, kitátotta a száját, ha kellett, és hagyta, hogy megvizsgálja a kis doktor néni a fülét, és az orrát. Végül a karját nyomogatta meg nagyon óvatosan.
– Aú! – kiáltott fel Masni. – Az ott nagyon fáj!
– Ajjaj, Masni – csóvált a fejét gondterhelten a doktor néni. – Azt hiszem, eltörted a karodat. Meg kell röntgeneznünk, aztán pedig gipszbe kell tenni.
A kismackó rettenetesen megrémült, de Réka magához ölelte, és megnyugtatta, így már nem félt annyira.
Ekkor nyílt az ajtó, és egy fehér ruhás, mosolygós néni lépett be rajta gyógyszerekkel, hőmérővel, és egy tálcával, amire finomabbnál finomabb falatokat tettek ebédre. Masni kis doktor nénije engedelmesen bekapta a gyógyszert, megitta a gyümölcslét, és türelmesen hagyta, hogy megmérjék a lázát. Amíg a hőmérő csipogására vártak, a fehér ruhás néni megsimogatta Masni fejét.
– Nahát, Réka! Milyen szép macid van!
– Igen, a neve Masni, és eltörött a karja!
– Ajjaj, az bizony nagyon fájhat. Megnézhetem? – kérdezte a néni kedvesen, és Masni odanyújtotta a karját. A fehér ruhás néni megcsóválta a fejét. – Ez bizony komoly sérülés... Be kellene kötözni. Megengeded, kismaci?
Masni szájtátva bólogatott a fejér ruhás angyalnak, aztán pedig hagyta, hogy bekössék a kezét, még egy kis hurkot is kapott a nyakába, ahová kényelmesen beakaszthatta a karját, hogy pihentesse.
Közben Réka lázmérője is csipogott. A fehér ruhás néni azt mondta, minden rendben, aztán a kislány elé támasztotta a tálcát az ebéddel.
– Réka, ezt mind meg kell enned, rendben? Most ne hagyd itt úgy, mint tegnap, jó?
Megsimogatta Réka fejét, és ki is sietett gyorsan az ajtón.
– Köszönöm, már nem is fáj! – kiáltott boldogan Masni.
– Ugye? Tudtam, hogy a doktor néni majd segít rajtad – bólogatott Réka. Masni csodálkozott.
– Hát nem te vagy a doktor néni?
– Ó, nem, én nem – ingatta a fejét szomorúan a kislány. – Én csak nagyon beteg vagyok. Itt kell maradnom a kórházban, amíg meg nem gyógyulok.
– Ó, de kár – simogatta meg Réka kezét a kismackó. – És mi a bajod?
– Hát... nem is igazán tudom – felelt a kislány elgondolkodva. – Olyan furcsa neve van a betegségnek... De nagyon komoly dolog. Mindenki nagyon szomorú.
Masni megnézte magának a kislányt: egyáltalán nem látszott betegnek. Se a karja, se a lába nem volt begipszelve, a fején sem volt tapasz. Egy kicsit talán sápadt volt, de nagy szemei gyönyörűen ragyogtak, és kedves mosolya elsápasztotta volna a Napot.
– Hát, ha te beteg vagy – huppant le Masni a kislány ölébe, – van egy jó hírem. Én egy igazi csodamackó vagyok. Segítek neked meggyógyulni, jó?
A kislány izgatottan felült.
– És akkor haza is mehetek? Olyan régóta itt vagyok, és mindjárt karácsony van!
– Segítek neked, és akkor együtt hazamegyünk, jó?
– Jó! – felelt Réka, és készségesen, csillogó szemmel várta, hogy Masni hogyan segít rajta. Masni megfogta a kanalat, és megkeverte a finom illatú zöldséglevest.
– Az én varázserőmmel olyan étvágyat varázsolok neked, hogy egy elefántot is felfalsz, aztán kérsz még három másikat. Vaníliaszósszal! – jelentette ki a mackó, aztán a jó mancsával hadonászni kezdett. – Abrakadabra, pizza, tészta, sült hal! Elmondom e mondókát, és Réka mindent felfal! Pricc-pracc-prucc!
A kislány nagyot kacagott, aztán bekapta az első kanál levest, amit Masni nyújtott felé. Aztán kért egy második kanállal, majd tátogott egy harmadikért is. A kismackó addig etette őt, amíg az egész tányér leves el nem fogyott.
– Képzeld, működik a varázslat, Masni! Még mindig éhes vagyok!
Masni nevetve eldobta a kanalat, és a villáért nyúlt, amivel krumplipürét is husit adagolt a kislánynak. Végül együtt kibontották a joghurtot, amit Réka hiánytalanul bekanalazott, a szép, piros almát pedig elfelezték.
– Jaj, Masni – szorította a pocijára Réka a kezét. – Nagyon jól laktam. Ki fogok pukkadni!
Erre összenevettek, Masni pedig magasra feldobta a maradék almafalatkáit, amelyek pont a szájába estek. Réka nagy tapssal jutalmazta a műsort, és nagyokat nevetett az ágyon.
Ekkor megint nyílt az ajtó, és ezúttal egy másik kedves néni lépett Réka ágyához.
– Szia kincsem!
– Anyu! – kiáltott Réka, és a néni nyakába vetette magát. – Nézd, megettem mindent! Masni mackó segített, ő az új barátom!
Masni nem egészen értette, hogy miért sírja el magát a néni, aki ezek szerint Réka anyukája volt. Pedig úgy tűnt, örült az üres tányéroknak, és még Masni fejét is megsimogatta.
– Ha ilyen ügyes leszel, talán haza is enged a doktor néni – suttogta a kislány fülébe az anyukája.
– Ó, biztosan ilyen ügyes leszek – bólogatott Réka. – Masni elmondott egy varázsigét, amivel négy elefántot is megeszek vaníliaszósszal!
A kislány anyukája megint elnevette magát, aztán lepakolta a holmijait az ágyra, és kényelmesen fekve elhelyezkedett mellette. Réka mesekönyvet húzott elő, befészkelődött anyukája ölébe, aztán a kismacira pislogott.
– Te nem jössz, Masni? Anyu mesél nekünk, aztán alszunk egyet, jó?
– Jó...
– Alvós varázsigéd is van? – kérdezte ásítva Réka.
– Van bizony! – brummogott Masni, és beült a kislány ölébe, ügyelve fájós karjára.
Mire Réka anyukája befejezte a mesét, már mindketten aludtak. Este, vacsora előtt Masni megint elmondta az evős varázsigét, és a kislány megint megette az egész karéj vajas kenyeret párizsival, a banánt pedig megint elfelezték. Mikor lefekvéshez készülődtek, nemcsak Réka kapott jóéjtpuszit a homlokára, hanem a kismackó is.
– Jó, hogy itt vagy, Masni! – suttogta Réka anyukája, és betakargatta mindkettőjüket.
A következő napokban Réka minden falatot megevett, amit csak elé raktak, és megitta gyümölcslét, még a nem túl finom teát is. Masni segített neki bevenni a keserű gyógyszereket: az ágy végéből dobálta őket a kislány szájába, aki ügyesen elkapdosta őket. Így minden sokkal viccesebb volt, és Réka nem panaszkodott, amiért le kellett őket nyelni.
Ahogy teltek-múltak a napok, Masni karja sem fájt már annyira, fájdalmas brummogások nélkül tudta mozgatni a mancsát. Egyik reggel a kismackó Réka boldog kiáltozására ébredt.
– Kelj fel, Masni! Nézd! Esik a hó! – kiáltott boldogan a kislány, és a hatalmas pelyhekben hulló hóra mutatott az ablakon túl. Aztán hirtelen elszomorodott. – Bárcsak kimehetnék!
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Réka anyukája ragyogó mosollyal jött be, oldalán a fehér ruhás doktor nénivel.
– Kicsim, jó hírem van! A doktor néni azt mondta, holnap hazajöhetsz! Karácsonykor együtt lehet az egész család otthon!
– Hurrá! Hurrá! Hurrá! Hazamegyünk, Masni! Hurrá!
Masni boldogan nézte, ahogy Réka anyukája megpróbálta lecsillapítani az ugrándozó kislányt. Már megint könnyezett a néni, pedig közben nevetett! Milyen furcsák a felnőttek!
– Na, nézzük a nagybeteget is! Mutasd a karod, kismaci! – mondta a doktor néni, és letekerte Masni karjáról a kötést, majd megvizsgálta a sérülést. – Nahát, Masni! Jó hírem van: te is meggyógyultál!
– Hurrá! – kiáltott megint Réka. – Együtt megyünk haza, Masni!
A kismackó örült, és egyre izgatottabb lett, ahogy eltelt a nap. Réka (miközben aznap is az utolsó morzsáig megevett mindent) mesélt a családjáról: az apukájáról, aki nagyon okos, és az anyukájáról, aki finomakat főz, és Jankáról, a testvéréről, akivel sokat veszekedtek, de azért nagyon szereti őt, és nagyon hiányzik már neki.
Másnap reggel mosolyogva toppant be a doktor néni a hóna alatt egy csomó papírral, mögötte pedig Réka apukája, és a testvére kézenfogva. Masni azt sem tudta, hova kapkodja a fejét, akkora volt az öröm a kis szobában. A kismackó egyedül üldögélt az ágyon, körülötte pedig mindenki mindenkinek a nyakába ugrott, megint mindenki sírt meg nevetett egyszerre. Hogyan is érthetné ezt egy kismackó?
Miután elment a doktor néni a sok-sok papírral, amit hozott, Réka szülei felkapták a nehéz táskákat, Janka pedig kézen fogta a kislányt, és együtt vonultak ki az ajtón. Masni rettentően elszomorodott... Hiszen őt itt felejtették! Szomorúan brummogott maga elé, és már majdnem elpityeredett, amikor apró lábacskák topogását hallotta.
– Jaj, Masni, gyere! Nélküled nem megyek sehova! – kiáltotta Réka, és magához szorította a kismackót. Masni nagyon boldog volt, hogy mégsem kell egyedül az ágyon üldögélnie, és izgatottan bújt bele Réka kabátjának a zsebébe.

– Hazamegyünk, Masni! – suttogta Réka, és adott egy puszit a macinak. – Most már soha többet nem kell dobozban aludnod!

Köszönöm a zsűri megtisztelő döntését! Az Eredményes játék című novella 3. helyezést ért el a Miért?-pályázaton. A feladat szerint az egyik szereplő csak annyit kérdezhetett, hogy miért - mindezt minimum hússzor.

http://irnom-kell.blogspot.hu/2016/01/keresztesi-dorottya-eredmenyes-jatek.html

Első könyvbemutatónk a Kildara rendezvényén Nádasi Krisszel és Posta Gáborral 2015. december 5-én:

Keresztesi Dorottya: A Grincs szerelme - részlet

SIMON

  Kérsz még egyet? – intek a csaj felé az üres pohárral. Hangos a zene, meg kell ismételnem a kérdést még egyszer. Már benne van három koktél, de azért csábosnak szánt, kába mosollyal bólogat. Ő még azt hiszi, nem részeg. 
Amíg rendelek neki, a barátnői felé pislog, ahonnan tánc közben sikerült leválasztanom, int nekik, hogy minden oké, azok meg szedelőzködnek, és – gondolom – hazamennek. A frissen szerzett csajom (valami Alina) elbizonytalanodik, hiszen most magára maradt velem, de elbűvölöm őt a legszebb mosolyommal, amikor felszolgálom neki a következő Sex on the Beach-et. Két korty, és elfelejti, hogy aggódott. Lassan megérzi, hogy összegabalyodik a nyelve, úgyhogy el kell mondania, hogy egyébként nem szokott ennyit inni.
Mindig ugyanaz a forgatókönyv.
Mind ugyanazt mondja.
Lassan kezdem én is megérezni a whiskyt, ideje átlépni a következő szakaszra: amikor hazadumálom innen. Vagy hozzá, vagy szállodába; hogy majd le tudjak lépni. Külföldön élek, átutazóban vagyok, nincs lakásom. Elhiszi.
Amikor fizetek, látja, hogy a számla nem is izgat és a visszajárót se kérem el. Ha minden igaz, a következő három percben úgy irányítja a beszélgetést, hogy rákérdezzen a munkámra, hogy megtudja, jó parti vagyok-e vagy csak egy suttyó. És… bingó!
– A családi vállalkozást viszem tovább, szállítmányozás, futárkodás, ilyesmi… – hazudom gátlástalanul. Mindegyiknek mást mondok, mert képesek és lenyomoznak.
Rásegítem a kabátját (ezt imádják!) és megfogom a kezét, amíg kiterelgetem a klubból. Odakint már van térerő, hívom a taxit. Gyémántbevonatú platinakártyás, kiemelt ügyfél vagyok, arany glóriával, kettő percen belül ott a szokásos sárga Merci. Az ismerős sofőr megnézi a legújabb szerzeményemet és elismerően bólint felém. Alina kissé kijózanodott a friss levegőn (nem is baj, ráfért), így szépen elszavalja a címét, ahova pár percen belül megérkezünk. Helyes kis lakás a belváros nem puccos, de nem is gázos részén. Amíg matat a kapu zárjával, finoman kóstolgatni kezdem; mire felérünk az első emeletre, kétszer is megállunk smárolni. Az ajtózárat már alig bírja kinyitni, odabent pedig megkönnyebbülten veti magát a karjaimba, hiszen hazai pályán van.
Én is.
A telefonom egyetlenegyet rezzen hajnali négykor az éjjeliszekrényen, ahova ledobtam. Azonnal kipattan a szemem, a lány békésen (és mélyen) alszik mellettem. Csábítóan meztelen, de ha most felébred, nem fogok tudni lelépni. Rutinosan, hangtalanul öltözködöm, nagyjából kilencven másodperc alatt kint vagyok az ajtón. Új rekord. A lépcsőházban hívom a sárga Mercimet. Mire a sarokra érek, a kocsi már vár.
– Jó reggelt, Simon! – köszönt a sofőr.
– Reggelt! – böffentem vissza neki.
– Haza?
– Haza.
Nem szól semmit, csak vigyorog a bajsza alatt. Megszokta már. Mindig ugyanúgy telnek a hétvégéi.
Mondjuk nekem is.

GYERMEKPERCEK

VIKI ORVOSNÁL

Anya szándékát nem értem én, nyárnak eme szép reggelén.
Valami felsejlik bennem, tegnap este fürcsi közben
összedugtuk az orrunk; azt mondta, van valami fontos dolgunk.
Erről mesél itt nekem, mert azt hiszi,
az öltöztetést így szó nélkül engedem.
Harisnyát… köszi, azt nem szeretnék, ellenben egy kalapot, ha kérhetnék…
Nem azt! Légyszi, add inkább a zöldet, ígérem, cserébe nem rúglak meg többet!
Látod? Kész vagyok, ez a jó kislány mindent hagy – bár továbbra is rettentően gyanús vagy. Nem óhajtok gyalogolni, ne forgasd a szemed,
hozd inkább a babakocsit, ha egy kérésem lehet.
Igen, Egér és a könyvek okvetlenül jönnek,
s amint a botom visszakapom, a visítást is abbahagyom.
Hm… megvan minden, amit kértem – anya ma szokatlanul engedékeny.
Ennél gyanúsabb csak az lenne, ha egy gombóc fagyit is engedne…
Sebaj, egy próbát megért, üvöltök egy kicsit azért,
hogy tudja: sejtem már, hogy rosszban sántikál.
NEM! Nem vagyok rá kíváncsi, hogy miért nem lehet fagyizni!
Egyetlen lépést sem teszek innen… míg csokis nem lesz az egész képem!
Hát jó, akkor legyen később, lásd, milyen engedékeny vagyok – remélem, ezért majd két gombócot kapok.
Nem tudom, a „később” mikor érkezik, hát nézelődök egy kicsit.
Voltunk itt már, emlékszem, izgatott lettem egészen…
Ó, a játszira bemehetnénk egy kicsit? Álljunk csak meg… akármi legyek, ha nem a doktor bácsi lakik itt!
Anya ördögi, azt meg kell hagyni! Hagytam magam így becsapni!
A rendelőbe márpedig be nem teszem a lábam, nem is nézek anyára, hiába rángatja a vállam. Én oda be nem megyek, azonnal engedd el a kezemet!
Állj meg rögvest, nyomás haza a térről, vagy leordítom a csillagokat az égről!
Nincs nekem semmi bajom, a kocsiból se vegyél ki, nem akarom!
Hagyd a cipőmet, a ruhámat se adom, vidd innen a kezed, úgyis leharapom!
Bizony! Szorongatom e kincset, nem is adom vissza a hajtincsed,
amúgy se tudsz oda bevinni, mert nem engedem el a kilincset!
Együttműködni? Nem óhajtok, és csak azért se sóhajtok!
Anya, segíts, mindent megbántam! Kitéptem a hajad? Ne haragudj, nem láttam…
Ígérem, jó leszek, ezentúl bármit megteszek,
nem kell a síróbaba, se a hintaló… hé, bácsi! Nincs rajtam nyomkodnivaló!
Tessék ezt abbahagyni, doktor bácsi, kérem! Ilyet nem csinálnak semmilyen orvosos mesében!
Mi ez a fadarab? Vedd ki a számból, nem is fáj a torkom igazából,
feleslegesen aggódik anya, én…
Mi ez? Matrica?
Ácsi, így már egész más a helyzet. Igen, a másik kezembe is kérek szépen egyet…
sőt egyszerre kettő is belefér, kezdhettük volna ezzel mindjárt az elején.
Ha matricákat is kapok, tőlem beszélgethetünk egy nagyot.
Szeretek olvasni, és jó, mikor apa bújócskázik,
a kedvenc mesémben pedig Vendel korcsolyázik.
Várj, anya, ne emlegesd még a játszit, ne hagyjuk itt ezt a kedves doktor bácsit!
Egész kényelmes ez az ágy, és csak úgy teremnek itt a matricák!
Látod, hagyom én, hogy felöltöztess, ez a matrica a homlokodon pedig egészen jól fest. Pikk-pakk, íme, kész is a baba, nem kell ide hiszti, igazad van, anya.
Hát panaszkodtam én egy szóval is? Nem kell ide babakocsi, jöhetek én gyalog is!

A mű a Miért?-pályázat dobogósa lett: a feladat az volt, hogy az egyik szereplőnek kizárólag annyit szabadott kérdeznie, hogy miért. Legalább hússzor...

Eredményes játék

Borzalmas napom van. Egy szörnyű nap – harmincnhét szörnyű év után.
Még egy órám van fél ötig, amikor végre leléphetek az irodából, és mehetek a gyerekeimért, akiknek alig bírok a szemébe nézni, úgy leosztottam szegényeket ma reggel. Mikor begyűjtöttem őket, megyünk haza a férjemhez, akinek majd szintén dorombolhatok szorgosan, mert vele sem voltam különösebben kedves.

Ahogy senkivel sem mostanság. Nem tudom, mi van velem, semmi sem működik úgy, ahogyan kéne. Olyan az életem, mint egy elromlott navigáció: hiába ütöm be újra és újra a jó célt, mindig rossz felé visz. És sosem mehetek vissza oda, ahol eltévesztettem a kanyart.
Nagy sóhajjal újabb reklamációs e-mailt nyitok meg, az előfizető azt állítja, hogy még a dinoszauruszok idejében befizette a csekket, magazint azonban még egy darabot sem látott, viszont lassan megöregszik, és egyre rosszabbul lát. Legyek szíves cselekedni, amíg még képes olvasni.
Leszek szíves. Az úriember téved, már ezer éve küldjük neki a lapot – csak éppen más címre, de ez őt aligha fogja vigasztalni. A másik viszont gondolom, örül a havi potya ajándéknak, bolond lesz majd reklamálni, hiszen végre történt vele valami jó.
Legalább vele történik ilyesmi. Meghagyjam ezt az örömöt neki? Vegyem el tőle? Kénytelen leszek. Persze most borítékolhatok neki is egy levelet, meg a másik sértettnek, a humoros dinósnak is, sőt neki valami kedvezményt is ki kell dumálnom a főnökömnél, aki nyilván agyon fog dicsérni ezért. Simán belefér ebbe a napba.

El is hord engem az osztályvezető a maga udvarias módján mindennek, hát nem tudom én, milyen nehéz idők járnak a nyomtatott sajtóra? Hát nem tudom, mennyire meg kell becsülni minden előfizetőt?
Dehogynem tudom. Egyébként meg a befizetés megtörtént, a lap is kiment – az egyensúly megvan, csak a személyek különböznek. Bár, talán jobb, ha mégsem megyek ebbe bele. Rám is hagyja szerencsére, mert most kivételesen el kell rohannia valahova.

Nocsak, mégiscsak befért ebbe a huszonnégy órába egy aprócska jó?
Már söpröm is félre a leveleket az asztalomon, miközben visszaülök a székemre, kéjesen kortyintok a kihűlt kávémból, táncoltatom az ujjaim a billentyűzeten: merre is szörfözzek a vitruális világ végtelenbe tűnő óceánján?
Kezdjük a biztos pontnál: a közösségi oldal.

Nem volt annyira jó ötlet, mindenki percről percre meg akar engem győzni arról, hogy az ő élete a legtökéletesebb a világon, a herzig kis család hibátlan, a gyermekek angyalok, apu jóképű és fitt, gyönyörű anyu is üdvözült mosollyal szórja a faleveleket maga körül. És különben is már jól látszik, hogy jön a negyedik gyerek, aminek a díjnyertes golden retriever is nagyon örül.
Nekem is le kellett volna fotóznom a ma reggeli képet: rendetlen panellakás, kiabáló, toprongyos anyu, gyűrött arcú, duzzogó gyerekek, értetlenkedve szomorkodó apu. Vajon hány kis okét gyűjtöttem volna össze?
A tökéletes családi képek közt persze ott lapulnak a világon senkit sem érdeklő pajkos kis szerelmes üzenetek, amit csak a párocska érthet, a viccesnek szánt macskás képek, mondvacsinált horoszkópok, néhány lelkes ember versei, a szélsőséges politikai üzenetek, és a különböző egyházi tanok is, melyek szerint napról napra bűnösebb szörnyeteg vagyok. Nem is tévednek nagyot.
Na, és persze a kedvenceim: a játékok. A szerencsét hozó angyalok, lóherék, ír manók, malacok, boszorkánykalapok, bőségszaruk. A"gazdagodj meg otthon 72 óra alatt" címszó alatt futó kamulapok, random végeredményt adó tesztek, jelentéktelen brit kutatások.

Egy hasonló közhelyeket pufogtató játékon akad meg a szemem, kis híján hangosan felröhögök – ami nagy hiba lenne, mert azonnal elárulnám magam. Bár onnantól fogva, hogy az osztályvezető kitette a lábát az ajtón, aligha dolgozik bármelyikünk is – főleg, hogy a szomszéd úriember bokszából lövöldözés és fájdalmas kiáltozás hallatszik. Feltételezem, ő is játszik...
A pillanatnyi jókedvre fakasztó netes játék azt állítja, hogy fél óra alatt rendbe hozza az életemet, és semmit sem kell tennem, csak egyetlen mondattal válaszolni a kérdésekre, amelyeket fel kell olvasnom magamnak hangosan.
– Na, azt megnézem... – morgom magam elé keserű mosollyal, és – történelmi pillanat! – rákattintok a játékra.

Rögtön megjelenik előttem három smiley-szerű arc, az egyik mosolygós, a másik közömbös, a harmadik szomorú. Fölöttük a felirat: Milyen kedved van ma? Gondolkodás nélkül a harmadikra kattintok. Eszményi kérdés vár a gép részéről:
– Miért?
Felolvasom magamnak, de azért nem túl hangosan, elég, ha csak én hallom. Meglepve pislogok a gépre. Miért? Mert csak. Rossznak indult. Rosszul folytatódott. Rosszul is fog végződni. Sőt jóslok egyet én is: a holnapi is rossz lesz. A kurzor munkára készen villog, hiszen be kell gépelnem egy mondatot, különben nem megyünk tovább. Mi a fenét írjak? Nincs ehhez Súgó? Van egyáltalán jó válasz?
Rövid gondolkodás után vállat vonok, és begépelem a legegyszerűbb választ: mert rossz napom van. Enter
– Miért?
Érkezik rögtön az első kérdés újra. Akkor valami mást kell beírni, addig – gondolom – nem enged tovább. Miért is van rossz napom... Lássuk csak. Hát, az egy elég hosszú barokk körmondat lesz. Hosszas habozás, és javítgatás után beírom, hogy azért, mert összevesztem a családommal. Enter
– Miért?
Mit miért? Azért vesztem össze a családommal, mert rossz napom van – visszatértünk az elejére, ez egy végtelen ciklus, aligha végzünk fél óra alatt. Na, de sebaj, akad még időm indulásig, és kíváncsi vagyok, mit találtak ki ezek a játékkészítő mesterek. Tehát, azért vesztem össze a családdal, mert a férjem késésben volt, és belekeveredett a reggeli dilibe, folyton láb alatt volt. A gyerekek pedig nem voltak hajlandóak felkelni és készülődni, mert álmosak voltak.
Nem kis munka árán belesűrítem egy mondatba az egészet, és büszkén csapok az Enterre, de a gépet nem győzöm meg. Hitetlenkedve olvasom fel a kérdést:
– Miért?
Bosszúsan beírom, hogy "mert még kicsik", aztán kitörlöm, és beírom helyette, hogy későig ébren voltak tegnap este. Enter
– Miért?
Mert tegnap este is veszekedtem velük. Enter
– Miért?
Mert hülye vagyok, azért. Enter
– Miért?
Mert ma reggel is veszekedtem velük. Enter
– Miért?
Azért, mert nem akartak kikelni az ágyból. Csak álmosak voltak szegénykék. A nagyobbik fiam este még órákig összeadott, kivont, szorzott, osztott. A kicsi lányom pedig viccesnek tartotta, ha utána nem hagyja aludni. A férjem pedig az éjszakába nyúló fegyelmezés után elaludt reggel, és nem ébredt fel időben. Persze, ilyenkor övé a prioritás, a legfontosabb, hogy beérjen a munkahelyére, ezért csendes feszültséggel kerülgette a veszekedő triónkat a gyerekekkel. Ők persze csak azért is a lehető leglassabban csináltak mindent, hiába tártam eléjük a szörnyű igazságot, miszerint nincs olyan verzió, hogy ne indulnánk el ma reggel, hiába húzzák az időt. Persze, később egyszerre tódultunk a két négyzetméteres fürdőszobába, ahol aztán végleg kiborult a bili. Amikor mérgesek vagyunk egymásra, nem tud elég nagy lenni a hely.
Keserű nevetéssel beírom, hogy azért veszekedtem velük, mert kicsi a lakásunk. Enter
– Miért?
Villan fel újra a kezdőoldal. Mérgesen szusszantok egyet, nem bánnám, ha túllépnénk már végre ezen. Türelmetlenül, többször is félreütve gépelem: mert nincs pénzünk nagyobbra. Enter
– Miért?
MERT A NAGY LAKÁS SOKBA KERÜL! Vicsorogva csapkodom a klaviatúrát, aztán mégis kitörlöm, mert nem akarom megadni azt az örömöt a gépnek, hogy felbosszantson. A gépnek... ez csak egy hülye gép. Ez csak egy játék.
Lecsillapodok végre, csak azért is kiderítem, mi lesz ennek a vége. Miért is nincs pénzünk nagyobb lakásra? Mert nem elég a fizetésünk. Gyakorlatilag a férjem fizetéséből élünk, az enyém gyötrelmesen kevés. Így jár, aki harminc évig álmodozik, hogy majd valami lesz belőle, aztán egy nagy túró – semmi sem lesz. Csak egy századik kiskosztümös, szürke kisegér a tömött metrón.
A játék választ vár. Megkapja: azért nincs elég pénzünk, mert nem szeretem a munkám. Enter
– Miért?
Mert nem erre vágytam, te mocsok, azért! Mert amikor törtetnem kellett volna, sokat ígérő álmokat kergettem. Aztán meg jöttek a gyerekek, családunk lett...

Mondjuk, őket be nem cserélném semmilyen fizetésért. Jó lenne inkább csak otthon lenni. Szöszmötölni, vásárolgatni, főzni, kivasalgatni a férjem ingeit, kihegyezni a gyerekek ceruzáit, megvarrogatni a lyukas térdű nacikat.

Magam is meglepődök, mikor begépelem a választ: otthont akarok teremteni. Enter
– Miért?
Ezen persze már nem lepődök meg annyira. Sosem szabadulok meg a miértektől, úgy látszik.

Mert úgy érzem, az a dolgom, nem pedig ez. Otthon kéne lennem, és azoknak az embereknek a hasfájásaival törődni, akiket szeretek, akik szeretnek. Jelenleg kimerül annyiban a törődés, hogy mindenért veszekszem velük, hajtom őket nap mint nap, mint az ökröket, hogy gyerünk, csinálják a dolgukat, különben lesz nemulass! Milyen felnőtt lesz belőled, ha most szétrúgod a cipőidet?! Mi lesz veled, ha nem tudsz összeadni, osztani, gyököt vonni, és logaritmizálni egyetlen másodperc alatt?! Mégis mi lesz belőled, ha ostoba firkálgatással töltöd az értékes idődet?!
Hogy fogalmazzam meg ezt egy idióta gépnek egyetlen mondatban?
Azért akarok otthon lenni, mert aggódom a családomért.
Ez igaz vajon? Dühöt szül az aggodalom? Feljogosít engem az aggodalom arra, hogy állandóan ostorozzam őket?
Végül egy szomorú mondatot írok be szemlesütve: mert úgy érzem, rossz anya vagyok. Enter
A gép könyörtelen, már számítok a kérdésre, mégis érzékenyen érint:
– Miért?
Mert túl sokat bántom őket.
Ezt is kitörlöm, nehogy azt higgyék, fizikai bántásra gondolok, és verem őket megállás nélkül. Azonnal megjelenne a fekete ruhás kommandó, engem elvinne az ördög, a gyerekeimet pedig a gyámügy.
Hát, akkor miért is akadtam ki tegnap... Nem akartak hazajönni a játszótérről, nyilván jól érezték magukat ott – ezért kár volt őket hibáztatni, hiszen gyerekek, a játszin a helyük, nem pedig otthon, estig az íróasztal fölött görnyedezve. Hosszas győzködés és alkudozás, valamint némi vita után azért kicibáltam őket onnan, amit úgy büntettek, hogy végigbalhézták a kilométeres sort az ábécében. Alapvetően ez sem nyugtatott meg.
Otthon meg a nagyobbik ledobta a táskát, lerúgta a cipőt, és nekiállt rajzolni. A kicsinek persze segíteni kellett, mert csak az oviban képes egyedül öltözni, itthon ki kell őt szolgálni akkor is, ha a fülemen is mázsás cucc lóg, mint tegnap este. Aztán a kicsi ordított, mert átesett a fiam szétdobált cipőin. Aztán a nagy ordított, mert a kislányom széttúrta az iskolatáskáját, amit a fiam az út közepére dobva ott hagyott szabad prédának. Aztán én ordítottam, hogy ne maradjak ki a sorból.
Nos, ez egy mondatban? Egyszerű: azért veszekszem velük, mert sosem azt csinálják, amit kéne. Enter
Elhúzom a szám, mikor felbukkan a kérdés:
– Miért?
Mert senki sem szereti, ha olyan dolgokat kell csinálnia, amihez nincs kedve. A gyerekek sem. A férjem sem. Én sem. Egész nap csak rohangálunk, mint pók a falon, mindenki fut a dolga után. Még a kis ovisnak is egy csomó mindent észben kell tartania, nehéz feladatokkal kell megküzdenie. Hogy az iskolás fiamat ne is említsem...

Hosszasan elmerengek a mai nehéz életű iskolás gyerekek problémái fölött, arra eszmélek, hogy a kollégám a bokszom előtt áll, és vadul integet.
– Egy órája integetek itt neked! – méltatlankodik.
– Miért? – kérdezem tőle bambán, hiszen fejben még a nem megfelelő iskolarendszernél tartok.
– Te vagy az egyetlen, aki még akkor is képes dolgozni, ha nincs itt a főni! – Megállom, hogy ne nyerítsek fel hangosan. Ő persze onnan nem látja, min ügyködöm. Fejével kifelé intve folytatja – Lemegyünk ide a sarki bárba, nem jössz velünk? Ünnepelünk!
– Miért? – nézek fel rá kíváncsian. Lemaradtam valamiről?
– Holnap lesz a szülinapom! – jelenti be ünnepélyesen, én pedig kötelességtudóan gratulálok neki, de kimentem magam, hiszen még be kell fejeznem valamit.

Be is akarom fejezni, ha már elkezdtem.

Szóval, ott tartottunk, a virtuális pszichiáterem és én, hogy miért nem csinálják a családtagok sosem azt, amit kéne.
Erre csak ennyit tudok nyögni: mert túl sok a kötelességünk. Enter
– Miért?
Persze. Miért.
Mert túl sok az elvárás, aminek meg kell felelnünk. Enter
– Miért?
Mert ha nem felelünk meg, az rossz érzés. Enter
– Miért?
Csak.
Nem tudom. Senki sem szereti, ha valami nem sikerül. Senki se szereti, ha leszidják – engem is nemrég dorgáltak meg, én sem lettem boldog tőle. Pedig ez csak a főnököm... a gyerekeimet a tulajdon anyjuk gyötörte ma reggel, a férjemet a felesége küldte el a csudába az útból. Te jó ég! Az tényleg én voltam? Szégyellem magam... Miért is akarnánk megfelelni a másiknak? Miért is akarok jobb lenni?
Már írom is: mert boldoggá akarom tenni a családomat. Enter
– Miért?
Érkezik a kérdés, valamiért sejtettem, hogy ez következik. Elég kiszámítható barátot szereztem... A válaszon viszont nem gondolkodom egyetlen másodpercet sem, hiszen ez a világ legegyszerűbb dolga: mert mindennél jobban szeretem őket. Lecsapom az Entert, közben a bokszomat ellepő családi képekre, és a gyerekek rajzaira téved a tekintetem. Anyák napi tenyérlenyomatokra, házassági évfordulós képeslapokra, iskolás gyermekem első, segítség nélkül írott üzenetére: SZEЯETLEK AYNUCI. Könnyek futják el a szemem, sürgető kényszert érzek, hogy alaposan megölelgessem a családom, és agyonpuszilgassam őket. Most veszem csak észre, hogy a kurzor még mindig türelmesen várja a válaszom.
– Miért?
Mert úgy jók, ahogy vannak. Mert hibátlannak látom őket. Mert itt vannak nekem, és értelmet adnak az életemnek. Mert velük nem érzem magam századik szürke kisegérnek, mert különlegessé tesznek engem. Enter

Lassan sejtem, mire ment ki ez az egész, úgyhogy az összes választ beírom, hadd válasszon magának ez a csalafinta játék egyet, amelyik neki a legjobban tetszik.
Jön is az automatikus miértje, de ezt írom neki: most pedig itt hagylak. Enter
– Miért?
Mert megyek a gyerekekért, aztán megyünk haza, és sütünk valami finomat. Aztán játszunk. Aztán este összebújva mesét fogunk olvasni. Enter
– Miért?
Mert az ígérted, fél óra alatt végzünk, és én végeztem is. Most menj, és tegyél helyre valaki mást! Enter

Nem várom meg a következő miértet, kilépek gyorsan. Keressen csak magának Miért Doki új pácienst. Padlógázzal tépek az iskolához, megállok egy sarokkal arrébb, ahogy a paktumban áll, hiszen olyan ciki, ha az embert az anyucija fuvarozza. Meghallgatom a jól sikerült dolgozat történetét, és gratulálok a sikeres kosármeccsen hajigált rekordmennyiségű ponthoz. Ügyes gyerek ez! Csak lesz belőle valami...
Aztán nyomás az ovihoz, ahol megcsodálom a barkácsszobában külön nekem készített két összeragasztott gyógyszeresdobozt pirosra festve, a maszatos ragasztós falevélképet, és a saját kezűleg cafatokra vágott papírfecniket. Hűha! Ez volt aztán a nagy meló!
A férjem már otthon ügyködik, mert korábban végzett az értekezletén, ami bonyodalmas volt ugyan, de azért végén eredményesnek könyveli el.
Hogy nekem milyen napom volt? Vonogatom a vállam, aztán halkan válaszolok.
– Rossz is, jó is. De azért a végén eredményes.

Mikulás segítsége

(avagy mindenkinek lehet rossz napja)

3. rész

Így szólt a Mikulás, s a manókkal együtt a gyárba ment,
Üveget fújt, csillámot szórt, és arany-ezüst festéket kent.
Dolgoztak már szorgosan hosszú órákon át,
Mikor Mikulás megdörzsöli verejtékes homlokát:
– Ezer szánkó és kakaó, Tél Tündérre mondom!
Már dél is elmúlt? Úgy látszik, hisz korog a gyomrom.
Hozzatok, egy kis aranylevest, jéggaluskával,
Utána meg hóvirslit, majonézzel és mustárral.
Desszertnek meg csillámpürét aranymázas öntettel,
Meglátjátok, így fog menni a munka igazán jó kedvvel!
Egyszerre tíz manó rohan a konyhába főzni,
Nem győzik nagy lelkesen egymást előzni.
Együtt készítik el a Mikulás lakomáját,
Kifényesítik kedvenc, hópelyhes tálját.
Mikulás jóízűen felfal minden apró morzsát,
S evés után énekelve folytatják a munkát.
Kis Krampusz közben kötözi a virgácsokat,
S ellátja velük a készülő kis csomagokat.
Dundi manó pedig új szabályt vezet be:
Ha tüsszentenie kell, kiszalad a kertbe.
Mire befejeztek minden kis csomagot,
Az égett falon a nagyóra elütötte a hatot.
Kis Krampusz felsóhajt, és elkezdi a számítást,
Mikulás pedig magába fojt egy hatalmas ásítást.
Nyújtózkodik, helyezkedik, a csontjait recsegteti,
Míg kis Krampusz az idei számokat ismerteti.
– Jutott mindenkinek alma és mogyoró,
Készek a babák, és kétszázezer mackó.
Van pármillió virgács, s minden csomag finomsággal teli.
Persze a feneketlen zsákod mindet szépen elnyeli.
A zsákot már töltjük, a szánod hátsó részén fog várni,
Viszont Rudolf továbbra sem hajlandó munkába állni.
A sértődés miatt akadt egy kis probléma:
Piros orrú szarvasod az összes mogyit felfalta.
Nem tudtunk a szarvasoknak emiatt enni adni,
De képesek lesznek azért nyolcan elindulni.
Útközben azonban adnod kell nekik az etetőből,
Vagy nem fogsz tudni elindulni az első háztetőről.
Mikulás felkapja álmos fejét, és a társára mered:
– Ez nagy baj, Krampusz, szedd össze az eszed!
Mit pakolnék enni, hiszen tele lesz a zsákom!
Jaj, ez az egész nap egy végtelen rémálom!
– Ha szabad szólnom, Mikulás, van már egy ötletem.
Órák óta csak ezen töröm már a kis fejem.
Tudom, én csak a kis Krampusz vagyok,
Mégis merészeltem gondolni egy nagyot.
Kérjük fel segítségül a kedves, gondos szülőket,
Hogy az ajándékot elhelyezzék, kérjük meg őket!
Varázs nélkül nem férsz át semmilyen kéményen,
És nem fogsz tudni lebegni az emeleti erkélyen.
Engedjük hát le az ajándékot kötélen,
Majd a szülők elrendezik a csizmákban szépen.
– Ejnye, de jól beszélsz, ezer szán és kakaó!
Kis Krampusz vagy, nem vitás, okos, mint egy bölcs manó!
Gyerünk hát, kis manócskáim, varázsszárnyat húzzatok!
Minden kedves apukának kéréseket súgjatok!
Szóljatok, hogy jövünk, és legyenek éberek,
Kapjon szép csomagokat minden kedves kisgyerek.
Mikor a lurkókat aludni viszi az anyukájuk,
Készenlétben álljon a csizmáknál az apukájuk.
Az ajándékot leengedem halkan, gyorsan kötéllel,
A csizmákba bepakolni viszont bizony nekik kell.
Kérünk még ezen kívül mogyorót, sütit, és tejet!
Megetetnem a szarvasokat menet közben csak így lehet.
Készítsenek oda nekünk mindent szépen előre,
Így leszállhatunk gond nélkül minden egyes tetőre.
A Mikulás a manókhoz így szólt csillogó szemmel,
S rohantak is az apróságok buzgó jókedvvel.
Varázsszárnyra keltek, láthatatlanná váltak,
Úgy súgták a fülébe minden egyes apukának,
Hogy a Mikulásnak hogyan segítsenek,
S a szarvasoknak pedig ételt kikészítsenek.
Kis Krampusz a szán elé befogta a szarvasokat,
Bekötötte a zsák száját, s lesöpörte a havat.
– Íme, Mikulás, a szánod... és a lábadra egy takaró!
Ősz szakállú ennyit mond: – Hát akkor: ho-ho-ho-hó!

Kis Krampusz fáradtan integet a Mikulásnak az ajtóból,
Egészen addig, míg el nem tűnnek a láthatárról.
Nagyot sóhajtva néz végig a kimerült manóseregen:
– Hogy még ma kitakarítsunk? Teljesen lehetetlen.
Irány a mindenki a konyhába, csillámpüré-vacsorára,
Mellé kakaót iszunk, fahéjat is kérek a habjára.
Vonulnak is a manócskák fáradtan ásítozva,
Dundi, Marci, Benő, Zsuzsi egymás mögé sorakozva.
Kis Krampusz így szól, mikor vége a vacsorának:
– Menjünk aludni, reggel lesz úgyis, mire hazatalálnak!
Nem vitatkozik vele az égvilágon senki,
Engedelmesen vonulnak a szobákba aludni.
Kis Krampusz elalszik, mire a mondat végére érek,
S késő reggel van, amikor nagy sokára felébred.
Ásítozva battyog a Mikulás szobájába:
– Üres az ágy, Tél Tündér palástjára!
Az én ősz szakállú gazdám ugyan hol lehet?
Nem hallottam a szánt sem leparkolni a fejem felett.
Jaj, nekem, vajon jól vannak, hová lettek?
Vagy megjöttek, csak szólni elfelejtettek?
Kiszalad kis Krampusz a tetőre, ahonnan a szán felszállt este,
Bizony, jól tette, hogy öreg gazdáját rögtön itt kereste.
Meg is van Mikulás, itt alszik a szánon, hangosat horkantva,
Ám nyolc szarvasát az alvásban ez cseppet sem zavarja.
Rudolf hoz egy takarót, és int Krampusznak: segítsen,
Hogy ősz szakállú Mikulást betakarják csendben.
Hagyják, hogy békében, szépen kialudja magát,
Míg kedves ajándékainak örül az egész világ.

Mikulás segítsége

(avagy mindenkinek lehet rossz napja)

2. rész

Búcsút int az éjszaka, s a napocska is felkel,
Mikor Mikulás fáradtan aludni indul reggel.
Kis Krampusz azonban a folyosón utoléri:
– Mikulás, Bendegúz a segítségedet kéri!
Tudod, ő a felelős a jó gyerekek névsoráért,
S már az egész gyárat feltúrta a titkos papírjáért...
– Mit beszélsz, kis Krampusz? Ne viccelj velem!
Ezt már nem bírja ki szegény, fáradt, öreg fejem!
A jó gyerekek listája hogy a csudába nincs meg?
Hogy veszhetett nyoma egy ilyen fontos kincsnek?
– Kedves Mikulás, ne rám haragudj, igazán nem tudom!
Talán megégett a tűzben, odalett minden nyom!
Bendegúz küldött, hogy nyomban megkeresselek,
Hiszen te fejből is tudod a jógyerek-neveket.
– Honnan tudnám, Krampuszom, azért van a lista!
Jó gyereknek ajándék jár, a rossznak meg nyista!
Mi lesz a világgal, ha a neveket összekeverem?
Hogyha az ajándékot rossz gyerek csizmájába teszem?
Hogy legyek így igazságos, adj most nekem tanácsot!
Kis Krampusz gondolkodik: – Készítek virgácsot!
Aranyszínű ágacskákat átkötök kis szalaggal,
A csomagokat kibővítjük egy-egy ilyen darabbal.
Neki is látok kötözgetni rögvest, még ma!
Hiszen minden jó gyerek rosszalkodik néha!
S tudnak jól viselkedni a rosszalkodók alkalom adtában,
Hadd legyen hát ajándék minden kicsi csizmában!
Így tud a dolog igazságosan elrendeződni,
S biztos vagyok benne: senki sem fog megsértődni.
Mikulás az ötleten gondolkodik, vakargatja állát,
Majd vigyorogva veregeti kis Krampusz vállát.
– Bölcsen szóltál, én hű társam, virgácsokat teszünk.
Igazságosak lista nélkül tényleg csak így leszünk.
Most azonban kérlek, aludni engem hagyjatok!
Be is zárok rögtön minden ajtót és ablakot.
Szundikálok még egy kicsit, muszáj pihennem,
Itt a sok ajándék, s a szánt is el kell vezetnem.
– Ne aggódj, minden rendben lesz, gazdám!
Mire felébredsz, indulhat is a nagy szán!
Az ősz szakállú ágyba bújik, nagyon fáradt, nem vitás.
De már hallja is a manóhangot: – Segíts nekünk, Mikulás!
Morcosan keresi a papucsait újra,
Tévedésből a balt a jobb lábára húzza.
– Ejnye no, hát mi történt? Mi lesz még ma estére?
Ilyen rossz napom nem volt már vagy négyszázhúsz éve!
Így dohog magában, szegény, fáradt apócska,
S rohan elébe vagy húsz, holtra rémült manócska.
– Segíts rajtunk Mikulás! Elaludt a gyár két őre!
Beszökött a Grincs, és ledobott mindent a kőre!
Összetörtek a díszek, és van húsz féllábú babánk,
Jaj, mi lesz Mikulás? Nagyon jár a rúd ma ránk!
– Ó, a Grincs! A zöld színű, örökre átkozott!
Ahányszor csak megjelent, mindig csak bajt hozott! –
Kiált fel Mikulás bosszúsan, tettre készen.
– Mutassátok, hol van? Örökre elintézem!
– Sajnos, gazdám, már rég megszökött...
Gonoszul kacagott, és a ruhádba öltözött!
– Micsoda? Ellopta a ruhámat?! Pont a kedvencemet?
Abban nevezett ki Mikulássá Tél Tündér engemet!
Magam mostam, vasaltam, s őriztem a szekrényben,
Egy nap veszem fel csak minden év decemberében.
– Ne aggódj, Mikulás, varrtunk egyet titokban!
Nem kell a szánt hajtanod zokniban és trikóban.
Szól közbe Böbe manó, és mutatja az ügy megoldását:
Mikulás ellopott, piros ruhájának szép, pontos mását.
– Áldjon meg a Tél Tündér, kedves Böbe manó!
Ez a ruha éppen jó, pontosan rám való.
Vigye el az ördög jó messzire a Grincset,
Segítek készíteni sok új díszes kincset.
– Várj, Mikulás, ez nem fog menni ilyen egyszerűen!
A ruhád varázserővel bír, így jutsz át a kéményeken.
A mágiát ehhez a Tél Tündér adta,
de a régi ruhádat a Grincs elragadta.
Itt az új, de a Tél Tündért nincs időnk megkeresni,
Varázslás nélkül kell majd az ajándékot elhelyezni!
– Igazad van, Böbe, fontos ez a gondolat...
Most csak arra kérlek: varrd fel rá a bojtokat.
Hogy jutok majd át a kéményen? Jó lenne tudni.
Míg dolgozom a manókkal, eszembe fog jutni.

(Folyt. köv.)

Mikulás segítsége

(avagy mindenkinek lehet rossz napja)

1. rész