VAKRANDI

Befejezés

(Vissza az első részre)

Cyberon sosem üt rögtön: megvárja a zavart, többé-kevésbé udvarias érdeklődést, miszerint hova a pokolba tartanak, hiszen az illető hölgyemény nem ezt a címet mondta. Cyberon akkor üt, mikor a lánynak kezd leesni a tantusz. De akkor nagyot.

Kátya32 feje engedelmesen lebukik, így Cyberon teljes nyugalomban vezethet haza, és állhat be a garázsba. A lány alsó ajkából két oldalt vér szivárog, lecsorog az állán, vékony, vörös csíkot fest a kissé telt nyakra, amely eddig sem volt szép és harmonikus – most pedig egyenesen undorító.

Szerencse, hogy csak a lány fejére van szüksége – pontosabban a szemére. Azok a szemek!

Cyberon izgatottan ráncigálja a lány testét a pincelejáró felé, egészen felpezseg a vére a lehetőségtől, hogy végre azzal foglalkozhat, ami fontos. Annyira belevész a fejében kavargó kéjes képekbe, hogy nem veszi észre, amikor Kátya32 magához tér. A lánynak két másodperc alatt eszébe jut, hogy mi történt vele, és veszetten sikoltozik, aztán ütni, rúgni akar. Cyberon meglepődik ugyan, de nem zavartatja magát különösebben: itt senki sem hallhatja meg őket. Elég gazdag családból származik ahhoz, hogy szép, nagy a csurranó-cseppenő százalékaiból hatalmas birtokot és házat vehetett magának, a garázst és a pincét pedig bőven ellátta szigeteléssel. Mindig arra nevelték, hogy a tökéletességre törekedjen, így a ház is minden szempontból hibátlan.

Kátya32 nagyon izgága lett, de egy jól irányzott ütéssel a tökéletlen állcsúcson Cyberon újra elhallgattatja a lányt, aki ezúttal nyugton marad, így leviheti a lépcsőn végre…

De nem! Megint nekiáll védekezni, most meg karmolni akar ez a kis vadmacska… Cyberonnak elfogy a türelme, elveszti az eszét. Borzalmas ütést mér ököllel Kátya32 jobb arcára, majd még egyet, és még egyet – anélkül, hogy átgondolná, mit tesz. A lány vére Cyberon arcára fröccsen, amitől rátör a jeges pánik, és ellöki magától az öntudatlan testet. Kátya32 végiggurul a lépcsőn, tompa puffanással gurul hassal a hideg padlóra.

Cyberonnak kell néhány másodperc, mire megnyugszik. Eszelős pánikkal dörzsöli az arcát egy patyolat tiszta zsebkendővel, de mégis – sokkal jobban fél attól, amit tett. Megütötte! Megütötte a nő arcát! Legalább háromszor, de lehet, hogy több is volt… Hogy tehetett ilyet? Vajon sértetlen? Ugye, a szemében nem tett kárt?

Reszketve közelíti meg a testet, szinte fél megfordítani. Lelki szemei előtt látja, ahogy a jobb szemgolyó üres pukkanással folyik le Kátya32 az arcán, használhatatlanul, elpocsékolva. Márpedig egy szem, nem szem. Ha kiverte a lány szemét, akkor ez az egész este kárba veszett. Ennyi munka, ennyi fegyelem, ennyi mocsok… a semmiért!

Muszáj megnéznie. Előbb-utóbb úgyis muszáj lesz. Kis híján puszta kézzel nyúlt a szutykos, mocskos testhez (mi sem jelezheti jobban, hogy mekkora pánikban van), de még időben észbe kap, és a krómtálcákhoz siet, kibont egy csomag vastag gumikesztyűt, kapkodva felhúzza. Hát, akkor – rajta. Megragadja Kátya32 testét, és a hátára fordítja. Kis híján elsírja magát a megkönnyebbüléstől, mikor látja, hogy bár a lány arca csúnyán összetört, a szemei sértetlenek. Persze, randa, vérmaszatos lett az arca, a nyaka, és a ruhája, de ezzel kénytelen lesz megbirkózni. Jobb is, ha mindjárt dupla réteg kesztyűt húz.

Miután visszagyűri az undort a torkából, két ujjal megérinti a lány nyakát, ahol gyenge pulzust tapint.

Francba.

Akkor kálium.

Ez a legtisztább. Bármennyi is undorodik a gondolattól, hogy injekciós tűt döfjön valaki szívébe – egyéb módszerektől még jobban tartózkodik. Ezt ráadásul ki sem lehet mutatni, ha valaki valamiféle csoda folytán rábukkanna a testre a birtokon. Kátya32 természetesen nem tiltakozik a szuri ellen, így néhány perc múlva Cyberon ujjai semmiféle pulzust sem tudnak kitapintani.

Végre! Most már lehet az igazán fontos dolgokkal foglalkozni.

Cyberon idegessége szépen, lassan párolog ki belőle, úgy hűl ki a feje, ahogy az előtte fekvő test. Gondolatai letisztulnak, nyugalma visszatér. Ez is megvan. Már majdnem kész a műalkotása!

Szerelmesen felsóhajt, és a hatalmas fagyasztóládához lép, hogy megcsodálja Szépséget. Hangos szisszenéssel enged fel a vastag fedél, a hideg pára úgy gomolyog elő, mint a füst. Cyberon álmodozva nézi Szépséget: majdnem tökéletes.

Kis híja van még: a szemei hiányoznak (bár már nem sokáig), és még nincs melle, és törzse. A feje és a nyaka Cyberon múlt heti randijából származik: gyönyörű, hosszú szőke hajú nő volt. A libatrágya színű szeme valahogy mégsem illett az egészhez, így Cyberon eldöntötte, hogy keres helyette kéket. Amúgy valami sminkes volt a nő, szépen volt kifestve, és szép is maradt a fagyasztás ellenére is. Szépség karjai és a kezei egy balett-táncosnőé… még fagyott állapotban is minden görcs nélkül, kecsesen, puhán tartja őket maga mellett. Michelangelo azonnal ecsetet ragadna ennyi tökéletesség láttán.

A szőke hajú nő lábai viszont borzalmasak voltak: visszeresek, fehérek, formátlanok – így ezeket a végtagokat egy jégtáncosnőtől kapta Szépség – Cyberon már rég megállapította, hogy gyönyörű kezeket és lábakat táncosok között kell keresnie. Művészien ívelt combok, kecses térd, csodálatos lábfejek, finom, karcsú lábujjak. Tökéletes körmök.

Szépség tehát majdnem készen van, és akkor Cyberon végre megnyugodhat, hiszen megalkotta a tökéletes nőt. A szemeket hamar megoldja, még ma éjjel. Jobb, ha neki is lát, hiszen már mióta várt erre!

Kátya32 vak tekintete megerősíti Cyberont az előérzetében: a lányban tényleg semmi különös nem volt a szemén kívül. Nem kár érte. És tényleg kövér egy kicsit. Kár is egy ilyen szempár ebbe a teremtésbe, Szépség viszont… szinte kivirágzik tőle. Megelevenedik, olyan, mintha az univerzum egyik hibás képletét végre kijavította volna valaki, hogy immár teljes harmóniájában pompázhasson. Már csak egy szép törzs kell neki.

Az macerás lesz.

Bár, a társkereső oldalakon sokan megadják a mellméretet is, ami könnyű prédát takarhat Cyberon számára. Nem is lesz olyan macerás.

Neki csak arra kell figyelnie, hogy ne keltsen feltűnést. El kell kerülnie a kamerákat, hiszen senkinek semmi köze hozzá, hogy ő merre jár. Mindig viseljen kesztyűt, és mindig mindent letöröljön maga után. A lényeg, hogy maradjon szürke, és láthatatlan, mint egy mezei egér a fűben.

VAKRANDI

3. rész

(Vissza az 1. részre)
(Vissza a 2. második részre)

Mikor a bejárati ajtó feletti csengő diszkréten megszólal, Cyberon újra felkapja a fejét, ahogy elmúlt félórában már annyiszor. Az előtérben zavartan feszengő nő pontosan olyan, mint a képen, amelyet a férfi pár napja kapott e-mailben. Ő tehát Kátya32. A hostess elveszi a nőtől a kezében pajzsként szorongatott könnyű kabátot, amitől Kátya32 elesettnek, és védtelennek érezheti magát, mert kétségbeesetten járatja körbe a tekintetét a félhomályos étteremben. Cyberon nem igyekszik oldani a lány kínját, kiélvezi a védtelen zavartság minden pillanatát, és gyönyörködik a lány szemeiben. Azok a szemek!

Kátya32 megkönnyebbülve int vissza, mikor Cyberon megszánja végre, és félig felállva félénken int neki. Mikor pár szóval megbizonyosodnak róla, hogy egymást várják, helyet foglalnak mindketten, és Cyberon már tudja, hogy most jön a „kritikus tíz”, azaz a kritikus első tíz perc, amely alatt nagyjából tíz kérdés szokott elhangzani először az igazi nevekről, munkáról, magánéletről, lakhelyekről, zenéről, ilyesmiről.

Cyberon figyeli a lányt, miközben beszél; szó, ami szó, nagyon tetszik neki. Kis híján ugyan félrenyel, mikor Kátya32 kijelenti, hogy heavy metálon kívül más zenét nem hajlandó elismerni az univerzumban – de időben úrrá lesz a köhögésén. Metál… mennyi kosz, mennyi hányás, mennyi izzadtság és egymásnak ütköző test! Pedig egész normálisnak látszott ez a lány… Később azért menti a helyzetet, hogy ezek a borzalmasan gusztustalan dolgok régebben voltak, ma már előszeretettel kacsintgat a jazz felé.

Huh! Rezgett a léc.

Kátya32 előételnek scampival gazdagított salátát rendel, ami tetszik Cyberonnak. A saláta egészséges. Ha már ebből szemszögből is megnézzük, a lány deréktájt egy kicsit telt Cyberon ízlésének, de a szemei, a gyönyörű, kék szemei teljes mértékben kárpótolják ezért a kis tökéletlenségért. Az a szem… Csupa szépség, csupa harmónia – Isten külön figyelemmel teremtette ezt az szempárt, az tisztán látszik. Cyberon múltkori partnerének ugyan szebb arca volt, de a szeme jelentéktelen libatrágya színű volt, ami sehogy sem illett hozzá. De ez a szempár… Ez egy műalkotás.

A kiadós előétel után megegyeznek, hogy rendelnek egy egész pizzát fele-fele feltéttel, de a ricottás édességgel már nem bírnak el, felezve sem. Túl jól laktak. A kitűnő bor is elfogyott, melynek hatására Kátya32 kezd egy kicsit többet és hangosabban beszélni a kelleténél, de Cyberon jól tűri. Ennyit megér ez a randi. Ő maga nem ivott egy fél pohárnál többet, hiszen még vezetnie kell, és erősen kibírná nevetés nélkül, ha megállítaná egy rendőr. Azok aztán mindenhez hozzányúlkálnak, és összemaszatolják az ő gondosan, tisztán tartott papírjait, és olyan is volt már, hogy levetették vele a kesztyűjét, és a puszta kezével nyittatták fel a csomagtartóját…

Cyberon megborzong a rossz emlékek hatására, közben Kátya32 ködös tekintetéből úgy ítéli, ideje hazatérni, és az igazán fontos dolgokkal foglalkozni.

Rendezi a számlát, és megmondja a pincérnek, hogy legyenek szívesek eldobni az általa idehozott evőeszközt, és tányért, mert neki nem kell. És nem mellesleg valamiért zavarná, ha más használná, de ezt már nem akarja külön hangsúlyozni. A pincér nem szól semmit, hiszen ez alatt az este alatt több jattot kapott, mint egész héten összesen.

Kátya32 igyekszik összeszedettnek látszani, de nem igazán sikerül neki, így Cyberon a lehető legszerényebb udvariassággal felajánlja, hogy hazaviszi őt, hiszen itt parkol nem messze, fölösleges a lánynak taxira költeni. Amúgy is, a taxik mocskosak, és megbízhatatlanok – honnan tudhatná, miféle őrült kocsijába száll be?

Ez utóbbi indok jobb belátásra téríti a lányt, és lemond a taxizásról, engedi magát Cyberon mellékutcája felé terelni. Az udvarias lovag legyőzi rettegését, és hagyja, hogy Kátya32 belekaroljon, összeszorított fogakkal hallgatja a buta locsogást. Ennek a lánynak csak a szeme szép, semmi egyéb érdemleges nincs benne.

Szinte megkönnyebbülten sóhajt fel, mikor a lány végre elengedi a karját, és sikeresen beszáll a kocsiba. Cyberon azt színleli, hogy a kabátját a csomagtartóba teszi – pedig csak jó vastagon bekeni a kezét a fertőtlenítővel újra és újra. Micsoda emberpróbáló este!

A lánynak jót tett a lehúzott ablak, a friss levegőn kissé magához tért. Így persze egyből kiszúrta Cyberon egy rögeszméjét, amin elfelejtett úrrá lenni: sosem előzi meg a páratlan rendszámú autókat. Ha szerencséje van, akkor van még egy sáv jobbra, amiben már elhúzhat a lassabb jármű mellett (hiszen az nem előzés, hanem sávváltás), de ha nincs, akkor kénytelen gyökkettővel araszolni a páratlan rendszámú mögött, amíg az el nem kanyarodik. Kátya32 szóvá tette ezt, mire Cyberon zavarba jön, és szégyenlősen bevallja, hogy van egy-két rigolyája, de semmi komoly, a lány megnyugodhat. Az egyetlen komoly mániája a szépség és a harmónia, ezért töltötte az egész estét Kátyával – a lánynak persze bőven elég ennyi, hogy ne kérdezzen többet, csak ütődötten vigyorogva bámuljon ki az ablakon.

Viszont elég józan maradt hozzá, hogy gyorsan rájöjjön: nem a saját lakása felé tartanak.

 (Tovább a befejező részre)

 VAKRANDI

2. rész

(első rész)

Lassítás nélkül hajt el az olasz étterem előtt, amelyben asztalt foglalt. Pontosan tudja, hol akar parkolni, kinézte előre a neten. Magabiztosan hajt be a sötét kis mellékutcába, amelyről már tudja, hogy nincs bekamerázva. Nem csípi a kamerákat, beletipornak a lelkébe. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy ő éppen merre jár. Ha tudja, hogy egy kamera látószögében sétál, máris látni véli, ahogy egy vérvörös lézersugár a szívébe döf, és érzi az égett bőr és perzselt szövet szagát. Egy ideig azzal nyugtatta magát, hogy nem tűnik ki annyira az emberek közül, hiszen átlagos magasságú, átlagos frizurájú, se nem szép, se nem csúnya férfi – és úgyis mindig napszemüvegben jár, hogy a gyilkos napsugarak ne tegyék tönkre átlagos barna szemét. De aztán, miután jobban megfigyelte a térfigyelő kamerák mozgását, hamar rájött, hogy mindegyik rá fókuszál, és mindig őt keresik a tömegben. Mindig próbál a lehető legkevésbé kitűnni, hogy beleszürkülhessen a környezetbe. Mint egy kis mezei egér a fűben.

Így, szépen, lassan rajzolt magának egy saját várostérképet, amelyen zölddel tüntette fel a kameramentes utakat, pirossal pedig a veszélyeseket. Tegnap este rárajzolta ezt az utcát is, ahová elegáns ívben tolatva leparkolta az autót. Bár lehet, hogy feleslegesen fáradt ennyit, hiszen már van annyira sötét, hogy a kíváncsi kamerák ne ismerhessék fel őt.

Óvatosan kiszáll az autóból, ügyelve, hogy ne érjen a külső borításhoz, majd az első ülés alatt tartott kis porszívóval letakarítja az ülését, miközben a Stayin’ Alive-ot fütyörészi, s próbál nem gondolni az ezernyi elhalt hámsejtre, és gyenge hajszálra, amely távozott a testéről a röpke huszonkét perces autóút alatt.

Mikor végez, egyetlen ujjal becsapja az ajtót, s távirányítóval nyitja ki a csomagtartót, hogy a használhatatlanságig fertőzött kesztyűket a hátul tárolt, zárható szemeteszsákok egyikébe dobja. Automatikusan nyúl a következő csomag kesztyűért, aztán visszahúzza a kezét: az első két randija elég rosszul sült el, mikor a lányok faggatózni kezdtek a kesztyűről – mindenféle pszichopata elméletet állítottak fel arról, hogy Cyberon elmebeteg sorozatgyilkos. Ha-ha. Nagy akaraterőre lesz szüksége, de ki kell bírnia néhány órát kesztyű nélkül. A jellegtelen sporttáskában, amiben a párosával elcsomagolt kesztyűket tartja, mindig van egy tégely kézfertőtlenítő zselé is, amely egyfajta láthatatlan bevonatot képez a kézfején, így távol tartván az éhes fenevadként leselkedő baktériumokat. Egy sebész műgondjával osztja el egyformán a zselét a kézfején, és az alkarján – még a végén hozzáér a nő, hiszen ezek imádják az ember alkarját szorongatni…

A megelőzés gondos műveletei után jön a lényeg, amiért a partnerénél hamarabb szokott az étterembe érkezni: egy-egy gondosan becsomagolt tányér (mély, lapos, és süteményes), evőeszközök, valamint egy boros és egy vizes pohár is van nála, amelyet oda kell adnia a hostessnek, majd a megütköző tekinteteket ignorálva meg kell kérni őket, hogy legyenek szívesek majd ezekkel megteríteni neki. Szabadkozik majd, ahogy mindig, elvicceli a dolgot, és megnyugtatja a hölgyet, hogy jár ám kezelésre is, idővel egyre kisebb csomagja lesz, megígéri.

Mindig beveszik.

Az itteni hostess is elhiszi, elteszi a csomagot, és a helyére kíséri Cyberont, aki diadalittasan mosolyog magában. Még hogy kezelés… A legnagyobb őrültség lenne kikezeltetnie magát a higiéniából, ugyan ki akarna ilyet tenni? Az éttermi tányérokat épp, hogy ellötykölik a házőrző kutya vizeletében, amíg a pincér ráköp az evőeszközökre, és fényesre törli az evőeszközöket. Ha „kezeltetné magát”, két nap alatt végezne vele valami ragály.

A pincér elegáns mozdulatokkal térül-fordul, Cyberon pedig titokban vállon veregeti magát: ezúttal is jó munkát végzett a tányérokkal. Már megnézte, milyen típusú edényeket használnak itt, és igyekezett hasonlót venni. Alig lehet észrevenni a különbséget – kivéve, hogy az övé tiszta, és higiénikus a szaga, mint egy svájci őssejtközpontnak. A pohara is olyan tiszta, hogy csikorog az ujjai alatt, de sebaj, ő így szereti. A tisztaság hangja.

Cyberon fehér bort rendel, amíg a partnerére várakozik, s megkéri a pincért, hogy az üveget itt, az asztalnál nyissa ki, ha nem probléma. A kérést megtoldja egy kis papírpénzzel, mire a fiatal felszolgáló tekintete felragyog, s rögtön elinal, hogy maga tapossa a szőlőt a különös vendég különleges borához. Cyberon mégsem aggódik, hogy megjegyeznék őt, hiszen annyi félőrült rohangál manapság az utcákon – egyébként pedig elég egy kis udvariasság, meg egy kis jatt, és máris feledékenyen pislog mindenki.

A fürge pincér büszke tekintettel libben Cyberon asztala mellé, s úgy tartja a szép címkéjű üveget a tenyerén, mintha maga Szűz Mária trónusát tartaná. Cyberon nem száll be a játékba, csak szenvtelenül int a pohara felé, majd mikor a pincér tölt, és magára hagyja végre, élvezettel forgatja a szájában az ízletes kortyot. Valóban kiváló bor, a színét az ébredező, tavaszi hajnal első napsugara is megirigyelné, tökéletes hullámokat vet a pohár belső falán, mielőtt visszaolvadna magába, mint a méz. Szépség, és harmónia: éppen, amire Cyberonnak szüksége van.

(Tovább a 3. részre)

VAKRANDI

1. rész

Cyberon idegesen hajtott a randira.

Pedig nem ez lesz az első netes randija, sőt az eddigiek alapján valószínűleg nem is az utolsó – de a nagy számok törvénye azt súgja, hogy előbb-utóbb meglesz az a lány, akit keres.

Ez a mai például elég ígéretesnek tűnik, a lány nagy valószínűséggel korrektül néz ki, legalábbis elég hétköznapi képet küldött magáról ahhoz, hogy Cyberon elhiggye, tényleg ezt a külsőt fogja meglátni, ha a lány az étterembe lép.

Merthogy Cyberon úgy tervezi, legalább húsz perccel előbb ott lesz (plusz-mínusz hét perc), ahogy mindig, hogy mindent elrendezzen. Ránéz a műszerfal narancssárgán villogó órájára, s görcsbe rándul a gyomra: három perc késésben van, ráadásul beragadt egy életképtelen sofőr mögé, aki úgy véli, teljesen felesleges a megengedett sebesség felénél többel menni. Cyberonnak sajnos nem áll módjában megelőzni, így mérges szitkokkal a fogai között kénytelen-kelletlen araszol vemhes lajhár mögött. Jobbra végre felszabadul a sáv, de fehér kesztyűs keze kétszer is lecsúszik az irányjelzőről, mire sikerül kitennie az indexet. Meg kellene nyugodnia egy kicsit. Sávváltás közben a visszapillantó-tükörben leellenőrzi a haját, majd újból idegesen lesimítja sötét szemöldökét. Remélhetőleg a lány sem rohan el sikítva, ha meglátja őt. Képet, meg egy-két fontos tudnivalót persze ő is küldött magáról – de az igazi nevét nem árulta el a lánynak. Így állapodtak meg. Mert a név alapján az ember hajlamos előre elképzelni egy Tihamért, vagy egy Ingridet, és esetleg idő előtt eldönti, hogy nem is tetszik neki az illető. Vagy ne adja Isten, addig böngészi majd a lány a közösségi oldalakat, amíg ki nem szálkázza a száz hasonló nevű közül, hogy melyik az ő reménybeli fiúja, és a kelleténél többet és gyorsabban tud majd meg Cyberonról. Persze, mindenhova álnéven regisztrál, de a lány ezt nem tudhatja.

A navigáció szerint Cyberon körülbelül négy perc múlva eléri a célját – bár ilyen egyszerű lenne!

Milyen jó lenne néhány perc alatt átesni az egész hacacárén, és végre a lényeggel foglalkozni! Azzal, ami igazán számít! A szépséggel, a harmóniával, a tökéletességgel… Hjaj, sajnos, néhány percnél általában többet kell szentelnie az ilyen ügyeknek.

Hiába gyorsít, nem érhet át a kereszteződésen, a lámpa pirosra vált előtte, így keményen fékezve csúszik az aszfaltra festett vastag, fehér vonalra. Senki nem jön mögötte, így inkább rükvercbe kapcsol, és hátratolat néhány centit, majd lehúzza az ablakot, és leellenőrzi, hogy megfelelő helyen áll-e a bal első kerék. Szereti, ha rendben vannak a dolgok. Idegesen dobol a kormányon, érzi, hogy izzad a tenyere a kesztyűben, de nem meri levenni egyetlen percre sem, hiszen akkor azonnal végez vele valamilyen gyilkos baktérium. A gépjárművek belseje egy Petri-csésze, ezt mindenki tudja, kívül pedig… jaj, rágondolni is rémes. Kész csoda, hogy rávette magát, hogy autóba üljön.

Mire a lámpa zöldre vált, már a homlokát is kiverte a veríték, márpedig a nők nem szeretik a csatakosra izzadt, bűzös férfiakat. Hiába próbál nyugalmat erőlteti magára, túl rég volt már… túl rég foglalkozott már az igazán fontos dolgokkal.

(tovább a 2. részre)

Dorah Vikatha

Lathium reménye

A Lathium-sorozatot másfél éve kezdtem el írni. Egy álmatlan éjszakán lepett meg az ötlet, még néhány álmatlan éjszakát gondolkodtam rajta, aztán úgy döntöttem, ideje papírra vetni életem első regényét. Olyannyira rákaptam az ízére, hogy nem egész egy hónap alatt készen lett az első kötet: a Lathium reménye, majd a folyamatosan halmozódó ötletekből megszületett a második kötet is (Halhatatlan hősök), amely még finomhangolás alatt áll. Azonban a történet és a szereplők jó szokásukhoz híven nem hagynak engem békén, így már a harmadik könyv derekán járok...

A sorozat első része, a Lathium reménye egy ifjúsági regény, valahol a sci-fi és a fantasy határán.

A történet a jövőben játszódik – méghozzá a 3. időszámítás szerinti 342-ben, ugyanis az emberiség már kétszer egészen kihalásra ítélte a magát, és élhetetlenné tette a Földet. A kihalást azonban "odafönn" nem hagyták jóvá, az égiek megkímélték a kiválasztottak életét – kétszer, többször viszont ezt nem óhajtják megtenni.

Az események helyszíne Lathium, azaz a Hatos Telep, ahol a közeli barlangból kilépő Túlélők közösséget alapítottak. Az egyedi harcművészetük a Lathi, amelyről a telepre a Lathium név ráragadt. (A Lathi egy ma is létező, indiai harcművészet, amelyet már csak maroknyi ember űz.) Földrajzilag a mai Magyarország és Ausztria (az 1. Időszámításnak véget vető meteorit miatt) újjá alakult határán vagyunk, egy magas hegy erdejében.

A 3. időszámítás túlélői Fényeseknek nevezik az isteneknek tartott jelenéseket, akik időről időre eljönnek, hogy rajta tartsák a szemüket a bolygón, mert az ígéret szerint még egyszer már nem segítenek a földlakókon, nem lesz 4. időszámítás. A Fényesek pontosan megadták a földi élet kereteit, szabályrendszert alkottak, és bizonyos képességekkel ruházták fel az emberiséget. Az embereket egy Vicsor nevű szörnyeteggel rémisztgetik: aki a Fényeseknek nem tetsző életet él, azt Vicsor megigézi, azaz megbabonázza, és elviszi. A 3. időszámításban élők legfontosabb feladata a környezetünk védelme, a harmonikus együttélés, és minden egyes élőlény tisztelete, mert csak ez vezethet egy tökéletes világhoz.

A főhősünk egy tizenhat éves lány, Yvola, egy meglehetősen egyedi stílusú, lobbanékony természetű lány, aki igen nehezen tartja kordában az érzelmeit, az ebből fakadó kitörései pedig sűrűn okoznak neki gondot. A Hatos Telepen egyre különösebb dolgok történnek, így neki és a barátainak napok alatt kell felnőtté válniuk. Yvola nehezen veszi az élet által ráosztott íveket, hiszen a szíve romokban, a lelkében egy veszélyes harcos lázong, a világa pedig felbolydulni látszik, és csak nagyon lassan derül ki számára, hogy nem minden az, aminek látszik. 

 2.

Hogyan is történt? Nem emlékszem semmire, semmi alagút fénnyel, vagy ilyesmi. Ronda őszi reggel volt, a gyerkőcök nem nagyok akartak felébredni, úgyhogy ígértem nekik egy tonna palacsintát – bezony, és még komolyan is gondoltam! Azon a tízperces úton a Központig kétszer is majdnem karamboloztunk, mert esőben valahogy mindenki elfelejt vezetni. Mindkettőt megúsztuk némi dudálással – még meg is fordult a fejemben, hogy milyen mázlista napom van, még hálát is adtam az őrangyalomnak, amiért így vigyáz ránk. Nos, ez így, utólag eléggé meggondolatlannak tűnik… Leadtam a gyermekeket a megfelelő helyekre, aztán egyik pillanatban a zebrán futottam át, magamban számolva a zöld kis lámpafigura villanásait – másik pillanatban a zokogó férjemet néztem, ahogy azonosít engem egy komor kórház komor alagsorában.

Nem tudtam, ki az a viaszfehér női test a lepedő alatt, azt tudtam, hogy én nem lehettem. Márkhoz léptem, és szóltam neki, hogy ne aggódjon, itt vagyok; még nevettem is ezen a buta félreértésen. Aztán már nem nevettem, már kiabáltam. Észrevettem, hogy nem tudom őt megérinteni. Jeges pánik kerített a hatalmába, muszáj volt tennem valamit. Meg akartam őt rázni, belecsípni, sípcsonton rúgni… De csak ott álltam, teli tüdőből üvöltve a férjem a süket fülébe, félig őrülten a tehetetlenségtől. Ő meg csak sírt, órákig ült a kihalt folyosón, és nézett maga elé. Többször is hátranézett a válla felett, hogy újra megnézze a letakart testemet, de a kémlelőt már elfüggönyözte a tapintatos kórboncnok mester.

Szörnyű volt így látni őt. Az én magabiztos, tetterős férjem, akiben úgy lobogott az életerő, mint a tábortűz… Hát, most elfújták, mint egy pislákoló gyertyát. Hosszú, végtelennek tűnő percekre komor apátiába süllyedt, majd kotorászni kezdett a zsebében. Felhívta az anyját, hogy menjen a gyerekekért, mert engem elütött egy autó, és nem éltem túl. Aztán felhívta az én anyámat, és neki is elmondta, hogy engem elütött egy autó, és nem éltem túl. A szörnyű beszélgetések után pedig csak ült, és föl-le görgette a telefonkönyvét, hogy kit hívjon még, hátha van valaki, aki megmondja neki, hogy ez az egész csak egy rémálom, és mire hazamegy, ott várom őt két alvó gyerekkel, és a szobahőmérsékletű, kellő ideig szellőztettet puccos vörösborral… De nem, ilyen nem fog történni. Soha többé már.

Végül megállapodott az ujja rajtam, a szexin mosolygós fényképemen, amit direkt neki szelfiztem. A képen felejtette az ujját, a mai modern technika viszont tudta a dolgát, és önálló életre kelt, ahogy azt annak idején a gondos technikus beleprogramozta.

Felhívott engem.

A barna zacskó csörögni kezdett, amit a férjem maga mellé dobott a padra. Mikor megszólalt a Sweet Child of Mine gitárszólója, Márk megint sírni kezdett, és kinyomta a telefont.

Rohadt egy élet ez.

Rohadt egy élet volt ez.

Eszembe jutott, ahogy még az elején, az egyik izgalmas randin Márkkal arról beszélgettünk, hogy vajh’ mi lehet a halál után, és hogy ki mit akarna csinálni a túlvilágon. Milyen könnyű szívvel vettünk a szánkra ezeket a dolgokat! A fiatalság, és a hosszú életbe vetett vak hit milyen magabiztossá tett minket! Márk mindig azt mondta, hogy a halála után tovább akarna lépni, nem akarna itt maradni. Én pedig itt akartam maradni, hogy lássam, mi lesz a gyerekeimből, az ő gyerekeikből, és az ő gyerekeikből. Meg az egész világból. Lesz-e repülő autó, önbefűző cipő, lebegő gördeszka, és a falból kiugrani látszó 3D-s reklámok az utcán. Bűncselekményt megjósló prekogok. Öntudatra ébredő robotok. Mesterséges intelligenciával ellátott kisfiúk. Be akar-e csapódni a Texas-méretű meteor, ami kihalásra ítéli az emberiséget, és lesz-e majd egy kiégett hős és egy űrrepülésre alkalmatlan csapat, akik megmentik a világot… meg ilyenek.

Ez mind jól hangzott, amíg vert a szívem, és a kezemet a mellkasomhoz tudtam nyomni, hogy érezzem a dobogást. Ilyen most már nincs, nem létezem, de mégis. Látok, de nem látszok, hallok, de nem hallanak. Na, ezt fejtse meg valaki.

És sajnos Patrick Swayze sem vagyok, nem találkoztam jófej szellemmel, aki megtanítana a falhoz vágni valamit, és Whoopi Goldbergekkel sem hozott össze sors, akikkel dumálhatnék. Teljesen egyedül vagyok. Nem tudom, mi lettem, és hol ragadtam, van-e egyáltalán innen tovább valami. Egyet tudok, hogy a Rossz Dolog előtt palacsintahegyet ígértem a gyerekeknek utoljára, a férjemmel pedig ünnepelni akartunk, mert eladtam egy igencsak túlárazott házat egy jó környéken. Szóval sok dolgom van még velük, ráadásul nem emlékszem, mikor mondtam nekik utoljára, hogy szeretem őket. Ők az egyetlen biztos pontom ebben a seholsincs világban, hát hazajöttem a férjemmel a kórházból, és azóta is velük vagyok minden nap. Nem tudom, hogyan csinálom mindezt, hiszen nem tudok se járni, se futni – azt se tudom, van-e lábam egyáltalán. Egyszerűen csak velük vagyok. Ha akarom, a férjem vállán üldögélek, ha akarom, megnézem Gergőt, ha akarom, Vikivel vagyok.

Hogy miért fájdalmas mégis?

Mert ők nem tudják. Mert az apukájukat faggatják, hogy vajon ott vagyok-e még, vigyázok-e rájuk, látom-e, hogy ma is jó gyerekek voltak. Beszélek-e a Télapóval az érdekükben. Fáj, hogy nem tudok nekik válaszolni, nem tudom őket megpuszilni, és fáj, hogy Márk hamiskás, bátortalan apukahangján kell meghallgatniuk a Lencsilányt este. Az elején ki akartam menni a szobából, mert – ezek szerint – szellemként is meg lehet bolondulni a fájdalomtól. De nem tudtam elhagyni a gyerekszobát. Úgy tűnik, erősen kötődöm az emberekhez, nem vagyok szabad. Csak közöttük tudok ingázni, nem mehetek arra, amerre akarok. Talán csak egy emlékfoszlány vagyok, egy elfelejtett szeretetcsomag, mint egy kanapé alatt kallódó tornacipő, aminek Gergő nem találja a párját. Úgy is érzem magam: mintha félbe lennék tépve. Valami itt maradt belőlem, mert itt akart maradni, mert ők nem akarták elengedni. Talán csak addig létezem – amennyiben ez létezés –, amíg ők szeretnek engem, és gondolnak rám. Talán csak addig létezem, amíg mindannyian akarjuk.

1.

Nem tud a szemükbe nézni.

Gyűlöli mindet, amelyik szembe jön vele, nemtől, kortól függetlenül. Eddig sem volt mestere a szembe jövő gyalogossal való szemkontaktusnak, de mióta a Rossz Dolog történt, kifejezetten kerüli a gondtalan tekinteteket. Először azt hitte, azért, hogy nehogy az idegen megsértődjön, amiért ilyen sötét tekintettel néz rá – aztán később rájött, hogy nincs ebben semmi figyelmesség: tényleg megutálta az embereket.

Gondosan ügyel arra, hogy elég teret hagyjon a koszos, olvadó hótól lucskos járdán a többi gyalogosnak, nehogy véletlenül hozzájuk érjen, vagy – ne adj’ isten – mormognia kelljen valami bocsánatfélét nekik, ha véletlenül a lábukra lép, vagy meglöki őket. Az autót is úgy vezette az újpesti kertvárosból a központba, hogy még véletlenül se legyen útban senkinek, pedig szörnyen nehezére esik ez az erőszakolt nyugalom.

Pedig legszívesebben üvöltve vagdalkozna közöttük egy kétélű csatabárddal. Addig üvöltene, amíg véres nem lesz a torka, addig, amíg csak egyetlen rekedt nyekergésre is futja, addig, amíg lihegve össze nem rogy a fáradtságtól, és nem tud megszólalni többé. Hogy mi tartja őt vissza?

A két álmos kisgyerek, akik mellette szedegetik kis csizmáikat. Gergő kilenc éves, iskolába igyekszik, Vicus pedig csak négy, neki oviba kell mennie. Nem esik nehezükre lépést tartaniuk az apjukkal, mert ő keményen fegyelmezi magát, hogy ne rohanjon, hiszen tudja ő jól, hogy az apró gyermeklábaknak még lassú tempóban is nehéz felvenni a ritmust a hosszú felnőttlépéssel. És különben is – előttük nem válhat habzó szájú őrültté. Ők a vékony cérnaszál, ami még a normális világhoz köti a férfit, az egyetlen indok, ami miatt még képes reggel kikelni az ágyból, és egész nap a víz fölött tartani a fejét: mert miattuk muszáj. Megfeszül az állkapcsa, összeszorítja a fogait, így elnyomva a kényszert, hogy fölöslegesen nyaggassa a gyerekeket, hogy siessenek már. Pedig más szülő is ezt csinálja körülöttük, milyen egyszerű is lenne! Milyen jó lenne felelőtlenül viselkedni velük, tudván, hogy este majd jóváteszi, ha megenged nekik egy túrórudit. Milyen jó lenne a fejükre ontani a reggel feszültségét, tudván, hogy ha a búcsúzásnál megölelgetjük őket, és nagy puszit kapnak, úgyis megbocsátanak mindent. Milyen jó lenne most egy kicsit önzőnek lenni, hiszen ott az egész élet, hogy jóvátegyen nekik az ember egy apró kis kirohanást.

De ez a rusnya, kemény élet megtanította a férfit arra, hogy sosem tudhatja, hogy mikor látja a gyerekeit utoljára. Neki nem szabad verbális ostorral végigüldözni a sétálóutcán a két kis csemetét, nem állhat meg rögtönzött fejmosást tartani, aztán megelégedve tovább trappolni, mint aki jól végezte dolgát. Neki figyelnie kell, neki türelmesnek kell lennie, mert sosem lehet tudni.

Sosem lehet tudni.

Ő sem tudta… a gyerekek anyja. Ő sem tudta, miután elvitte reggel a gyerekeket, hogy értük menni már nem ő fog. Ő sem tudta, hogy nem fogja megsütni a palacsintahegyet, amit az ébredésért beígért, pedig komolyan gondolta. Épp a napi menetrendjét gondolta át, miközben átrohant a villogó zöldnél a zebrán, és elütötte egy autó…

Nem! Nem szabad ilyenekre gondolnia a férfinak!

Különben is megérkeztek Gergő iskolájához, hát muszáj kikalapálnia egy mosolyt az arcára, és ellenállnia a kísértésnek, hogy zokogva ölelje magához a kisfiát, és el ne eressze soha többé. Hiszen Gergő már nagy gyerek. Vele már kezet kell fogni, és vállon kell veregetni, aztán férfiasan útnak ereszteni. A kezébe nyomni az uzsonnás zacskót, mikor visszaszalad érte, mert ma is elfelejtette, ahogy minden reggel. Aztán már vissza se néz, várják „a haverék”.

Így van ez jól.

Kicsi Vikivel már más a helyzet, ő nem különösebben óhajt óvodába menni, főleg nem akar ott maradni. Ő még nem nagyon érti, hogy mit jelent, ha valaki meghal, időről időre el kell neki magyarázni, hogy anya nincs itt, és nem lesz itt már egyik reggel sem. A kicsi lányka egyszerűen elfelejti, mint azokban az idióta filmekben, amikben reggel a cuki főhősnő semmire sem emlékszik az előző életéből az amnéziát okozó baleset után, és nap mint nap újra el kell neki magyarázni. Annak persze hepiend a vége, Vikinek pedig marad a fájdalom. A Rossz Dolog után persze jó pár hétig otthon volt, aztán szakmai és nem szakmai tanácsra is újra kellett kezdenie közösségbe járni – csakhogy neki túlságosan is jó volt otthon, esze ágában sem volt kimozdulni onnan. Gergővel könnyebb volt, ő már érti a halál a fogalmát, tudja, mit jelent. Eleinte rosszul érezte magát az iskolában, később pedig még bűntudata is volt, amiért kacagott, vagy focimeccsre akart menni. A férfinak el kellett neki magyaráznia, hogy igenis szabad jól éreznie magát, sőt szinte kötelező, és az anyja is ennek örülne igazán.

Viki viszont nem érti, miért lett anyuból angyalka, és főként nem, hogy ennek mi köze ahhoz, hogy neki oviba kell jönnie. Az apukája türelmesen üldögél vele odakint, végül az óvó néni kijön, és a karjában magával viszi a kislányt, mert ezt kell tennie. Az apa is tudja, mégis csak eddig tudta őrizni a vidám maszkot: a kezébe csimpaszkodó kislány végül csak megríkatja.

Az elején még beadta a derekát, és inkább hazavitte őt, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a lányának min kell átmennie most. De ez már túlzás, lassan muszáj visszarázódniuk a rendes kerékvágásba. Egyébként is biztos benne, hogy a kislány körülbelül három másodpercig hisztizik, miután becsukták az ajtót, aztán leül reggelizni, és vidáman játszik a többiekkel. Ez csak afféle különszám, szeretettel, apának.

Apának viszont lassan illene beérni a munkahelyére, ahol lassan azért kezd véget érni az udvarias tolerancia időszaka, így, lassan egy év után.

Márk szerette a munkahelyét – már hogy a régit, ami az előző életében volt neki, amikor még fontos embernek hitte magát. Amikor még befektetéseket forgatott ide-oda, amikor még emberek (pénzügyi) sorsa függött a szaktudásától. Amikor még volt egy társa, aki az otthoni ügyeket vitte helyette. Azóta visszább kellett vennie a tempóból, leginkább a pozícióból – és egy egyszerű kis irodakukac lett. Tudta, hogy fizetésvesztéssel jár a dolog, de csak így marad ideje a gyerekekre, hiszen egy dolog reggel elvinni őket, de értük is kell mennie délután.

Az új munkakörében négykor kapát-kacsát eldob, és rohan a csemetékért. Nem szól senkihez, csak feszülten biccent, ki-kiprésel magából egy-egy mosolyt, ha nagyon muszáj. Hányingere van már a kollégái együttérző mosolyától, amibe némi szánalom is vegyül. Persze, ha nem viselkedne így, mint akit agyonnyom a gyász, és körüllengi a veszteség, talán megszűnne ez a fekete atmoszféra is, amit kipárolog magából. Egyébként meg – kit érdekel?

Az ovinál a kislánya ágyúgolyóként robban az ölébe, és vidáman csacsog mindenféléről, miközben bugyiban már dugja a lábát a csizmába, és a fejére húzza a harisnyát. Sosem volt erőssége az öltözés.

Gergő az iskola előtt vad hógolyócsatát vív, épp diadalittasan kiált egyet, mikor az apja hógolyója tarkón találja. Szívmelengető, ahogy kacagva hógolyózik a kis, csonka család.

Fogalmam sincs, hogy bírják ki az életet. És a neheze még csak most jön – ez lesz a második karácsonyuk nélkülem.

Bemutatkozást írni egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy azt először gondoltam. Általános iskolában könnyű volt: „Írj magadról egy ötvenszavas fogalmazást! Vigyázz, hogy az „f” betű szára egyenes legyen!” Gimnáziumban már bonyolódott a dolog, dagadt a terjedelem.

Felnőttként pedig? Másként mutatkozom be az óvónéninek, másként az üzletfeleknek, másként a barátom szüleinek (már férjem – mert jól sikerült a bemutatkozás), a boltban pedig csak köszönök egy jónapot.

Most íróként kell bemutatkoznom, ami azért furmányos ügy, mert még magam sem szoktam meg a gondolatot, az érzést, és enyhe pillangóremegés csikizi a gyomrom, ha emlékeztetnem kell magam: ha kezdő is, de: író vagyok. Amikor tavaly (többekkel együtt) nyertem Nádasi Krisz karácsonyi kisregény-pályázatán, engem nem a beküldött tizenkétezer szó megírása izzasztott meg, hanem a százötvenszavas bemutatkozás. Mit is írhatnék magamról, hiszen életem legfontosabb vívmányát tartotta a kezében az olvasó?

Már minden másként van. Most már legálisan magába szippanthat a képzelet világa, nem kell letagadnom, hogy a szereplőim velem együtt élnek a lakásban, együtt főznek velem, és keverik a kávém. És a legjobb, hogy megismerhetek más szenvedélybetegeket is, akikkel közös a függőségünk: kényszeres írás, és olvasás.

Hogy ez az ismerkedés jobban menjen, Nádasi Krisz a facebook-csoportjában felvetette az ötletet, hogy írjunk egy-egy bemutatkozást, amit a többi írótárs kérdéseire alapozva szerkesszünk össze. Íme a kapott kérdéseim és a válaszaim:

Írj magadról pár szót! Beszélj a készülő (és meglévő) könyvekről, és ossz meg könyvkiadással kapcsolatos tapasztalatot!

A magamfajtáról szokták mondani, hogy „minden volt már, csak akasztott ember nem” - de mivel finom lelkű hölgy vagyok, inkább úgy mondom, hogy az élet több területén is kipróbáltam már magam. Voltam vállalkozó, saját üzlettel, voltam (vagyok) szabadúszó korrektor, voltam külföldi bébiszitter, és voltam külföldön unatkozó, férjét hazaváró feleség is. A családi vállalkozásból kifolyólag ruhapipari végzettségem is van, hát, dolgoztam abban is egy kicsit, hogy ne maradjon ki a sorból. Az egyetlen dolog, ami a pályakeresést végigkísérte az olvasás iránti rajongás, és az írás utáni álmodozás. Most éppen gyesen lévő anyuka vagyok, két királylánnyal (meg egy királlyal, persze.)

Feltett és eltökélt célom, hogy a meglévő könyveimről ilyen egyszerűen, többes számban beszélhessek :) Tavaly ősszel az a megtiszteltetés ért, hogy Nádasi Krisz karácsonyi kisregény-pályázatán bekerülhettem a nyertesek közé, és megszagolhattam papíron életem első romantikus művét, A Grincs szerelmét (http://dorifiokja.blog.hu/2016/01/30/grincs-szerelme). A kiadás előtti szerkesztések során sokat tanultam magamról és a hibáimról, így ennek szellemében újabb pályázaton indultam, az Írnom kell! blog Mért?-pályázatán, ahol (mint nemrég kiderült), harmadik helyezést értem el az Eredményes játék c. novellámmal (http://dorifiokja.blog.hu/2016/01/30/eredmenyes-nap), és bekerültem a nyertes művekből összeállított gyűjteménybe.

Mivel az írói pályám alig fél éve indult el, magvas gondolatokat, és örök érvényű igazságokat nem tudok megosztani a csoport nálam rutinosabb tagjaival. Talán – ha hozzám hasonló kezdő írók is olvassák eme sorokat – annyit tudnék nagy bölcsen kijelenteni, hogy soha nem szabad az írást abbahagyni, ha nem nyerünk egy pályázaton, vagy hetvenkét kiadótól visszapotyog a művünk. Magam is túl vagyok ezeken, A Grincs szerelme előtt több helyről is visszapattogtam, mint a pöttyös labda, de az írás ment tovább, mert azt nem bírtam abbahagyni. És lőn...

Leírod az egyes ötleteidet? Hogyan jegyzetelsz? Ha eszedbe jut egy újabb részlet egy sztorihoz, mit kezdesz vele?

Nos, erre az egyszerű válasz: igen. Van egy füzetem a meséknek. Van egy füzetem a fantasymnek. Ennek a hátuljában visszafelé A Grincs szerelmének folytatását kezdtem el, mert elkezdtek ömleni az ötletek, és nem találtam üres papírt. Azóta lett egy újabb üres füzetem, amibe egy krimis-pszichothrilleres könyvet kezdtem el, ahhoz gyűjtöm az esettanulmányokat, meg az ötleteket. Közben egy másik regény is eszembe jutott, és megszállta az agyam még kiadó szobáit, úgyhogy emennek a füzetnek a hátuljába is jegyzetelek 1956-os témában. Ezenkívül a telefonomban is van három jegyzet megkezdve gyorsbillentyűn, mert néha az éjszaka közepén száll meg az ihlet, és túl hideg a padló a nappaliban... Ha nem írom le az ötleteimet, elfelejtem, és akkor nagyon bosszús tudok lenni.

Hogyan írsz? Leülsz, mert nincs meg a napi penzum és muszáj, vagy ha hatalmába kerít az ihlet, akkor lezuhan a redőny és semmi nem számít? Kedvenc olvasmányok? Szerinted melyik a fontosabb, az ösztönös mesélőkedv, vagy a tanult fogások? Te melyiket szereted jobban? Véleményed szerint melyik hatékonyabb?

Ha már túl sok az ötlet a fejemben, előveszem az egyik megkezdett írást, és nekiesek, különben úgy érzem, felrobbanok. Bár sosem dohányoztam, azt hiszem, egy „jó írás” után azt érzem, amit egy dohányos egy a legjobbkor elszívott szál kátrányos nikotin után. Sylvia River ennél jobban nem is fogalmazhatott volna: roló le, semmi se számít, a gyermekeimet sem tudom megkülönböztetni ilyenkor egymástól. Ha pedig az aznapi löket végére értem, boldognak és felszabadultnak érzem magam – tehát mindenkinek jobb, ha írok.

Kedvenc olvasmányok? Ehhez felpillantottam a könyvespolcra, mert magamtól nem tudok dönteni. Megvásárolt kötetek tekintetében Ken Follett és Dean R. Koontz fej-fej mellett áll Stephen Kinggel karöltve, mindhárom írótól magyarul és angolul is akad könyv, lehetőleg minden szó, amit valaha leírtak. De itt van George R. R. Martintól a Trónok harca-sorozat, és a kiegészítő könyvek, mivel egy csöppet belebetegedtem a témába... Tizennégy éves koromban olvastam először Vavyan Fable Halkirálynő-sorozatát, ezt a mai napig fel tudnám mondani az első betűtől az utolsóig, akár visszafelé is. Itt van Darren Shan Démonvilág-sorozata is. Érdekes módon darabszámra ezután Jókai Mór következik, akit felnőtt koromban fedeztem fel újra magamnak, és mellette Gárdonyi Gézát is. És meg kell említenem a Tüskevárat, amit minden évben elolvasok egyszer, mert nem tudom megunni. Aki tudja, állapítsa meg a diagnózist...

Jómagam úgy gondolom, hogy az ösztönös mesélőkedv és a tanult fogás egyaránt fontos, mert egyik sincs meg a másik nélkül, ha igazi hatást akarunk elérni. A saját tapasztalatom is az, hogy hiába vannak az embernek igazán kreatív, nagyszerű ötletei, meg kell tanulni a megfelelő formába is önteni. Bár, őszintén szólva, nem hiszem, hogy ennek a tanulási folyamatnak valaha is vége lesz.

Mikor kezdtél el írni és milyen inspirációra? Tanultad-e az írásmesterséget, s ha igen, hol? Milyen érzés volt pályázatot nyerni? Min dolgozol mostanában?

A legelső írásom (ha a másodikos koromban elkezdett napló nem számít) valamikor általános iskola negyedikes osztályában született egy pötyögős írógépen. Akkoriban olvastam a Tarzan-sorozatot, és rettentően akartam egy történetet, amiben hajótörés és kismajom is van. Azt megmutattam a tanár néninek, aki fáradt azzal, hogy elolvassa és kijavítsa, és be is protezsált az iskolaújsághoz. Az írásmesterséget nem tanultam, inkább rám ragadt ez-az, és még ragadni is fog egy darabig.

Felnőttként három-négy éve kezdtem el írni meséket a kislányomnak, két éve pedig egy fantasyvel leptem meg magam, aminek azóta két és fél kötete készen van. Mióta megjelent A Grincs szerelme, sokkal tudatosabban írok, és egyelőre keresem a helyem ebben az új világban.

Pályázatot nyerni olyan érzés volt, mint Neil Armstrongnak a Holdra lépni: soha nem vágytam semmire annál jobban, mint hogy kiadják egy művemet. Soha nem felejtem Krisz néma csendjét a telefonvonal végén, amikor várja a reagálásomat, de én csak némán bámultam a telefont, mert nem fogtam fel, mit mond... Harmadiknak lenni ugyanilyen jó érzés volt, a legkisebb elismerés is nagyon fel tud lelkesíteni.

Mostanában leginkább egy 1956-os kerettémájú regényen dolgozom, ehhez gyűjtök adatokat, és faggatom a nagyszülőket, hogy képet kapjak az akkori hangulatról. Nem könnyű dolog, hiszen még a körutakat is máshogy hívták, egyetlen szót nem írhatok le ellenőrzés nélkül. Ezzel párhuzamosan (néha az agyam önálló életet él) alakul egy krimi is, némi pszicho-thrilleres fűszerrel. Valamint a saját és a gyerekeim örömére folyamatosan gyártom a meséket, hogy a lelkem feltöltődjön egy kis jósággal és szeretettel.

Milyen könyveket olvasol? Azok hogyan hatnak az éppen készülő vagy a következő írásodra?

Mindenféle könyvet szeretek, ami letép a lábamról, és elrepít magával egy másik világba. Most éppen Robert Merlétől a Mesterségem a halált végeztem ki, és még mindig bambulok magam elé tőle. Egy-egy ilyen mestermű leginkább úgy hat rám, hogy elborzadok a súlyától annak, hogy mennyi mindent kell még tanulnom.

Nézelődtem kicsit a blogodon, látom mesét és felnőtt témát is írsz, és a bemutatkozóból kiderül, hogy korábban is írtál, ha nem is publikáltad... Milyen téma, műfaj az, amit magadénak érzel? Az Aranymosáson milyen írással indulsz, gyermek vagy felnőtt, esetleg ifjúsági?

Gyerekeknek szeretek írni, mert nehéz és egyben hálás közönség. Nehéz, mert nem fognak hazudni a kedvemért: ha unják, ásítanak és ott hagynak. Ha tetszik nekik, akkor egymás után négyszer is el kell olvasni nekik, és aztán másnap, meg azután, és utána még egyszer. A mesék írását nem feltétlenül szoktam eltervezni, azok csak úgy rám törnek, és akkor gyorsan gépnek kell esnem.

Az Aranymosás pályázaton az én igazi szerelemgyermekemmel, egy ifjúsági fantasyvel indultam, a címe Lathium reménye. Ez az első kötet, már azóta kész a második, és a harmadik fele, és készül a negyedikhez a jegyzet. Hogy ezzel minddel mi lesz, azt még nem tudom, de ezt érzem a legerősebb oldalamnak, persze, majd a zsűri eldönti, hogy tényleg így van-e. Ebben a regényben is bőven akad romantika. Sokáig kardoskodtam a „romantikus, meg szerelmes” kategória ellen, de közben – a műveimen végignézve – rájöttem, hogy márpedig én szeretem a romantikát. Szeretném megváltoztatni az általános tévhitet, hogy ami romantikus, az szükségszerűen nyálas és idióta, ésszerűtlen cselekmények sorozata. Szeretem a szerelmes férfi karakterét, akinek nem muszáj bugyutává és nyámnyilává válnia, és a nőknek sem kötelező hisztérikus, nyáladzó sárkánnyá torzulniuk, ha szerelem van a láthatáron. Bárhonnan is kapom az ihletet, és az íráshoz az erőt, remélem, hogy még sokáig kitart, hogy a fenti tételt még bizonygathatom egy párszor.

Az Írnom kell! blog oldaláról letölthető a Miért?-pályázat nyertes novelláiból összeállított gyűjtemény az alábbi linken:

http://irnom-kell.blogspot.hu/2016/01/megjelent-legujabb-e-konyvunk.html