Bemutatkozást írni egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy azt először gondoltam. Általános iskolában könnyű volt: „Írj magadról egy ötvenszavas fogalmazást! Vigyázz, hogy az „f” betű szára egyenes legyen!” Gimnáziumban már bonyolódott a dolog, dagadt a terjedelem.

Felnőttként pedig? Másként mutatkozom be az óvónéninek, másként az üzletfeleknek, másként a barátom szüleinek (már férjem – mert jól sikerült a bemutatkozás), a boltban pedig csak köszönök egy jónapot.

Most íróként kell bemutatkoznom, ami azért furmányos ügy, mert még magam sem szoktam meg a gondolatot, az érzést, és enyhe pillangóremegés csikizi a gyomrom, ha emlékeztetnem kell magam: ha kezdő is, de: író vagyok. Amikor tavaly (többekkel együtt) nyertem Nádasi Krisz karácsonyi kisregény-pályázatán, engem nem a beküldött tizenkétezer szó megírása izzasztott meg, hanem a százötvenszavas bemutatkozás. Mit is írhatnék magamról, hiszen életem legfontosabb vívmányát tartotta a kezében az olvasó?

Már minden másként van. Most már legálisan magába szippanthat a képzelet világa, nem kell letagadnom, hogy a szereplőim velem együtt élnek a lakásban, együtt főznek velem, és keverik a kávém. És a legjobb, hogy megismerhetek más szenvedélybetegeket is, akikkel közös a függőségünk: kényszeres írás, és olvasás.

Hogy ez az ismerkedés jobban menjen, Nádasi Krisz a facebook-csoportjában felvetette az ötletet, hogy írjunk egy-egy bemutatkozást, amit a többi írótárs kérdéseire alapozva szerkesszünk össze. Íme a kapott kérdéseim és a válaszaim:

Írj magadról pár szót! Beszélj a készülő (és meglévő) könyvekről, és ossz meg könyvkiadással kapcsolatos tapasztalatot!

A magamfajtáról szokták mondani, hogy „minden volt már, csak akasztott ember nem” - de mivel finom lelkű hölgy vagyok, inkább úgy mondom, hogy az élet több területén is kipróbáltam már magam. Voltam vállalkozó, saját üzlettel, voltam (vagyok) szabadúszó korrektor, voltam külföldi bébiszitter, és voltam külföldön unatkozó, férjét hazaváró feleség is. A családi vállalkozásból kifolyólag ruhapipari végzettségem is van, hát, dolgoztam abban is egy kicsit, hogy ne maradjon ki a sorból. Az egyetlen dolog, ami a pályakeresést végigkísérte az olvasás iránti rajongás, és az írás utáni álmodozás. Most éppen gyesen lévő anyuka vagyok, két királylánnyal (meg egy királlyal, persze.)

Feltett és eltökélt célom, hogy a meglévő könyveimről ilyen egyszerűen, többes számban beszélhessek :) Tavaly ősszel az a megtiszteltetés ért, hogy Nádasi Krisz karácsonyi kisregény-pályázatán bekerülhettem a nyertesek közé, és megszagolhattam papíron életem első romantikus művét, A Grincs szerelmét (http://dorifiokja.blog.hu/2016/01/30/grincs-szerelme). A kiadás előtti szerkesztések során sokat tanultam magamról és a hibáimról, így ennek szellemében újabb pályázaton indultam, az Írnom kell! blog Mért?-pályázatán, ahol (mint nemrég kiderült), harmadik helyezést értem el az Eredményes játék c. novellámmal (http://dorifiokja.blog.hu/2016/01/30/eredmenyes-nap), és bekerültem a nyertes művekből összeállított gyűjteménybe.

Mivel az írói pályám alig fél éve indult el, magvas gondolatokat, és örök érvényű igazságokat nem tudok megosztani a csoport nálam rutinosabb tagjaival. Talán – ha hozzám hasonló kezdő írók is olvassák eme sorokat – annyit tudnék nagy bölcsen kijelenteni, hogy soha nem szabad az írást abbahagyni, ha nem nyerünk egy pályázaton, vagy hetvenkét kiadótól visszapotyog a művünk. Magam is túl vagyok ezeken, A Grincs szerelme előtt több helyről is visszapattogtam, mint a pöttyös labda, de az írás ment tovább, mert azt nem bírtam abbahagyni. És lőn...

Leírod az egyes ötleteidet? Hogyan jegyzetelsz? Ha eszedbe jut egy újabb részlet egy sztorihoz, mit kezdesz vele?

Nos, erre az egyszerű válasz: igen. Van egy füzetem a meséknek. Van egy füzetem a fantasymnek. Ennek a hátuljában visszafelé A Grincs szerelmének folytatását kezdtem el, mert elkezdtek ömleni az ötletek, és nem találtam üres papírt. Azóta lett egy újabb üres füzetem, amibe egy krimis-pszichothrilleres könyvet kezdtem el, ahhoz gyűjtöm az esettanulmányokat, meg az ötleteket. Közben egy másik regény is eszembe jutott, és megszállta az agyam még kiadó szobáit, úgyhogy emennek a füzetnek a hátuljába is jegyzetelek 1956-os témában. Ezenkívül a telefonomban is van három jegyzet megkezdve gyorsbillentyűn, mert néha az éjszaka közepén száll meg az ihlet, és túl hideg a padló a nappaliban... Ha nem írom le az ötleteimet, elfelejtem, és akkor nagyon bosszús tudok lenni.

Hogyan írsz? Leülsz, mert nincs meg a napi penzum és muszáj, vagy ha hatalmába kerít az ihlet, akkor lezuhan a redőny és semmi nem számít? Kedvenc olvasmányok? Szerinted melyik a fontosabb, az ösztönös mesélőkedv, vagy a tanult fogások? Te melyiket szereted jobban? Véleményed szerint melyik hatékonyabb?

Ha már túl sok az ötlet a fejemben, előveszem az egyik megkezdett írást, és nekiesek, különben úgy érzem, felrobbanok. Bár sosem dohányoztam, azt hiszem, egy „jó írás” után azt érzem, amit egy dohányos egy a legjobbkor elszívott szál kátrányos nikotin után. Sylvia River ennél jobban nem is fogalmazhatott volna: roló le, semmi se számít, a gyermekeimet sem tudom megkülönböztetni ilyenkor egymástól. Ha pedig az aznapi löket végére értem, boldognak és felszabadultnak érzem magam – tehát mindenkinek jobb, ha írok.

Kedvenc olvasmányok? Ehhez felpillantottam a könyvespolcra, mert magamtól nem tudok dönteni. Megvásárolt kötetek tekintetében Ken Follett és Dean R. Koontz fej-fej mellett áll Stephen Kinggel karöltve, mindhárom írótól magyarul és angolul is akad könyv, lehetőleg minden szó, amit valaha leírtak. De itt van George R. R. Martintól a Trónok harca-sorozat, és a kiegészítő könyvek, mivel egy csöppet belebetegedtem a témába... Tizennégy éves koromban olvastam először Vavyan Fable Halkirálynő-sorozatát, ezt a mai napig fel tudnám mondani az első betűtől az utolsóig, akár visszafelé is. Itt van Darren Shan Démonvilág-sorozata is. Érdekes módon darabszámra ezután Jókai Mór következik, akit felnőtt koromban fedeztem fel újra magamnak, és mellette Gárdonyi Gézát is. És meg kell említenem a Tüskevárat, amit minden évben elolvasok egyszer, mert nem tudom megunni. Aki tudja, állapítsa meg a diagnózist...

Jómagam úgy gondolom, hogy az ösztönös mesélőkedv és a tanult fogás egyaránt fontos, mert egyik sincs meg a másik nélkül, ha igazi hatást akarunk elérni. A saját tapasztalatom is az, hogy hiába vannak az embernek igazán kreatív, nagyszerű ötletei, meg kell tanulni a megfelelő formába is önteni. Bár, őszintén szólva, nem hiszem, hogy ennek a tanulási folyamatnak valaha is vége lesz.

Mikor kezdtél el írni és milyen inspirációra? Tanultad-e az írásmesterséget, s ha igen, hol? Milyen érzés volt pályázatot nyerni? Min dolgozol mostanában?

A legelső írásom (ha a másodikos koromban elkezdett napló nem számít) valamikor általános iskola negyedikes osztályában született egy pötyögős írógépen. Akkoriban olvastam a Tarzan-sorozatot, és rettentően akartam egy történetet, amiben hajótörés és kismajom is van. Azt megmutattam a tanár néninek, aki fáradt azzal, hogy elolvassa és kijavítsa, és be is protezsált az iskolaújsághoz. Az írásmesterséget nem tanultam, inkább rám ragadt ez-az, és még ragadni is fog egy darabig.

Felnőttként három-négy éve kezdtem el írni meséket a kislányomnak, két éve pedig egy fantasyvel leptem meg magam, aminek azóta két és fél kötete készen van. Mióta megjelent A Grincs szerelme, sokkal tudatosabban írok, és egyelőre keresem a helyem ebben az új világban.

Pályázatot nyerni olyan érzés volt, mint Neil Armstrongnak a Holdra lépni: soha nem vágytam semmire annál jobban, mint hogy kiadják egy művemet. Soha nem felejtem Krisz néma csendjét a telefonvonal végén, amikor várja a reagálásomat, de én csak némán bámultam a telefont, mert nem fogtam fel, mit mond... Harmadiknak lenni ugyanilyen jó érzés volt, a legkisebb elismerés is nagyon fel tud lelkesíteni.

Mostanában leginkább egy 1956-os kerettémájú regényen dolgozom, ehhez gyűjtök adatokat, és faggatom a nagyszülőket, hogy képet kapjak az akkori hangulatról. Nem könnyű dolog, hiszen még a körutakat is máshogy hívták, egyetlen szót nem írhatok le ellenőrzés nélkül. Ezzel párhuzamosan (néha az agyam önálló életet él) alakul egy krimi is, némi pszicho-thrilleres fűszerrel. Valamint a saját és a gyerekeim örömére folyamatosan gyártom a meséket, hogy a lelkem feltöltődjön egy kis jósággal és szeretettel.

Milyen könyveket olvasol? Azok hogyan hatnak az éppen készülő vagy a következő írásodra?

Mindenféle könyvet szeretek, ami letép a lábamról, és elrepít magával egy másik világba. Most éppen Robert Merlétől a Mesterségem a halált végeztem ki, és még mindig bambulok magam elé tőle. Egy-egy ilyen mestermű leginkább úgy hat rám, hogy elborzadok a súlyától annak, hogy mennyi mindent kell még tanulnom.

Nézelődtem kicsit a blogodon, látom mesét és felnőtt témát is írsz, és a bemutatkozóból kiderül, hogy korábban is írtál, ha nem is publikáltad... Milyen téma, műfaj az, amit magadénak érzel? Az Aranymosáson milyen írással indulsz, gyermek vagy felnőtt, esetleg ifjúsági?

Gyerekeknek szeretek írni, mert nehéz és egyben hálás közönség. Nehéz, mert nem fognak hazudni a kedvemért: ha unják, ásítanak és ott hagynak. Ha tetszik nekik, akkor egymás után négyszer is el kell olvasni nekik, és aztán másnap, meg azután, és utána még egyszer. A mesék írását nem feltétlenül szoktam eltervezni, azok csak úgy rám törnek, és akkor gyorsan gépnek kell esnem.

Az Aranymosás pályázaton az én igazi szerelemgyermekemmel, egy ifjúsági fantasyvel indultam, a címe Lathium reménye. Ez az első kötet, már azóta kész a második, és a harmadik fele, és készül a negyedikhez a jegyzet. Hogy ezzel minddel mi lesz, azt még nem tudom, de ezt érzem a legerősebb oldalamnak, persze, majd a zsűri eldönti, hogy tényleg így van-e. Ebben a regényben is bőven akad romantika. Sokáig kardoskodtam a „romantikus, meg szerelmes” kategória ellen, de közben – a műveimen végignézve – rájöttem, hogy márpedig én szeretem a romantikát. Szeretném megváltoztatni az általános tévhitet, hogy ami romantikus, az szükségszerűen nyálas és idióta, ésszerűtlen cselekmények sorozata. Szeretem a szerelmes férfi karakterét, akinek nem muszáj bugyutává és nyámnyilává válnia, és a nőknek sem kötelező hisztérikus, nyáladzó sárkánnyá torzulniuk, ha szerelem van a láthatáron. Bárhonnan is kapom az ihletet, és az íráshoz az erőt, remélem, hogy még sokáig kitart, hogy a fenti tételt még bizonygathatom egy párszor.